Miért azt bántjuk akit szeretünk?
Pedig igazából nem is rá haragszunk, hanem a világra, a sorsra, a csillagokra... Magunk sem tudjuk megfogalmazni pontosan, hogy kire vagy mire haragszunk. De a harag és a feszültség ott fortyog bennünk, és valahol muszáj kitörnie.
Olvastam valahol egy történetet, amiben egy férfi mindenét elveszítette egy földrengésben: a házát, a feleségét, a gyerekeit. Csak az anyja és ő maradtak életben. És ott, a romokon ez a férfi valami apróság miatt pofon ütötte az anyját. Mert az Istent nem tudta pofon ütni…
Hát valahogy így vagyunk ezzel mi is, amikor hónapról hónapra szembesülünk azzal, hogy megint megjött a vérzés, megint nem sikerült teherbe esni. Árgus szemekkel figyeljük a testünket peteérés környékén, aztán a nem várt menstruáció közeledtével, és kutatjuk a jeleket, hátha most másképp lesz, hátha most megtörténik a csoda! Az újabb és újabb kudarcok aztán néha kétségbeesésbe döntenek, máskor haragra lobbantanak. Ilyenkor könnyen megtörténhet, hogy kitör belőlünk az összegyűlt feszültség, és arra zúdítjuk, aki a közelben van, aki szeretünk. Tudjuk, persze, hogy nem ő tehet az egészről, hogy senki nem hibás. De az Istent nem tudjuk pofon ütni.
Néha banális semmiségek miatt robban a bomba: „Már megint a szennyestartó mellé dobtad a zoknidat!” vagy „Már megint benne hagytad a mosnivalóban a papírzsebkendőt!” Máskor súlyosabb mondatok hangzanak el: „Haragszom rád minden miatt!” S a kimondott mondatokat viharos veszekedés vagy hosszú, fagyos csend követi.
Mindannyian feszültek vagyunk a várakozásban és kezelések alatt: férfiak és nők egyaránt! Folyamatos stresszhelyzeteknek vagyunk kitéve, s gyakran még a párunk felé is nehéz kommunikálni, hogy milyen elveszettnek és ijedtnek érezzük magunkat. Közben szeretnénk erősnek látszani - már csak a másik miatt is – s ennek a látszatnak a fenntartása is sok energiát követel tőlünk. Nem csoda, ha néha elfogy az erőnk, és kiszaladnak a szánkon a fenti mondatok. A baj az, hogy ezzel bántjuk a másikat, és magunkat is.
Nagyon is érthető ez a helyzet, hiszen ki másra zúdítanánk a haragunkat, mint a párunkra, hiszen ő az, aki érti, miben is vagyunk benne, és ő az, aki még ezt is el tudja viselni. Az, hogy rá merjük önteni a haragunkat, azt is jelenti, hogy bízunk abban, hogy ő ezt is elbírja. Bízunk abban, hogy a kapcsolatunk még ezt is kibírja. Mégsem jó szabadjára engedni minden indulatunkat, mert olyan sebeket ejthetünk a másikon, amik mélyebbek, mint hinnénk. Sokszor még annál is mélyebbek, mint amennyire a társunk gondolja.
Nem mindig vagyunk abban az állapotban, hogy mérlegelni tudjuk, ez az érzés most nem a másiknak szól, hanem valahonnan belőlünk, a saját feszültségünkből fakad. De akkor sem késő ezt belátni, ha már kimondtuk, amit nem, vagy nem úgy kellett volna. Sose késő beismerni, hogy ez most rólunk is szól! S ez a beismerés sokat számít a másik félnek is, higgyétek el!
Horváth Rita
Fotó: theguardian.com
Olvastam valahol egy történetet, amiben egy férfi mindenét elveszítette egy földrengésben: a házát, a feleségét, a gyerekeit. Csak az anyja és ő maradtak életben. És ott, a romokon ez a férfi valami apróság miatt pofon ütötte az anyját. Mert az Istent nem tudta pofon ütni…
Hát valahogy így vagyunk ezzel mi is, amikor hónapról hónapra szembesülünk azzal, hogy megint megjött a vérzés, megint nem sikerült teherbe esni. Árgus szemekkel figyeljük a testünket peteérés környékén, aztán a nem várt menstruáció közeledtével, és kutatjuk a jeleket, hátha most másképp lesz, hátha most megtörténik a csoda! Az újabb és újabb kudarcok aztán néha kétségbeesésbe döntenek, máskor haragra lobbantanak. Ilyenkor könnyen megtörténhet, hogy kitör belőlünk az összegyűlt feszültség, és arra zúdítjuk, aki a közelben van, aki szeretünk. Tudjuk, persze, hogy nem ő tehet az egészről, hogy senki nem hibás. De az Istent nem tudjuk pofon ütni.
Néha banális semmiségek miatt robban a bomba: „Már megint a szennyestartó mellé dobtad a zoknidat!” vagy „Már megint benne hagytad a mosnivalóban a papírzsebkendőt!” Máskor súlyosabb mondatok hangzanak el: „Haragszom rád minden miatt!” S a kimondott mondatokat viharos veszekedés vagy hosszú, fagyos csend követi.
Mindannyian feszültek vagyunk a várakozásban és kezelések alatt: férfiak és nők egyaránt! Folyamatos stresszhelyzeteknek vagyunk kitéve, s gyakran még a párunk felé is nehéz kommunikálni, hogy milyen elveszettnek és ijedtnek érezzük magunkat. Közben szeretnénk erősnek látszani - már csak a másik miatt is – s ennek a látszatnak a fenntartása is sok energiát követel tőlünk. Nem csoda, ha néha elfogy az erőnk, és kiszaladnak a szánkon a fenti mondatok. A baj az, hogy ezzel bántjuk a másikat, és magunkat is.
Nagyon is érthető ez a helyzet, hiszen ki másra zúdítanánk a haragunkat, mint a párunkra, hiszen ő az, aki érti, miben is vagyunk benne, és ő az, aki még ezt is el tudja viselni. Az, hogy rá merjük önteni a haragunkat, azt is jelenti, hogy bízunk abban, hogy ő ezt is elbírja. Bízunk abban, hogy a kapcsolatunk még ezt is kibírja. Mégsem jó szabadjára engedni minden indulatunkat, mert olyan sebeket ejthetünk a másikon, amik mélyebbek, mint hinnénk. Sokszor még annál is mélyebbek, mint amennyire a társunk gondolja.
Nem mindig vagyunk abban az állapotban, hogy mérlegelni tudjuk, ez az érzés most nem a másiknak szól, hanem valahonnan belőlünk, a saját feszültségünkből fakad. De akkor sem késő ezt belátni, ha már kimondtuk, amit nem, vagy nem úgy kellett volna. Sose késő beismerni, hogy ez most rólunk is szól! S ez a beismerés sokat számít a másik félnek is, higgyétek el!
Horváth Rita
Fotó: theguardian.com