A meddőség és a szüleim
"Nem szeretem ezt a szót, hogy meddőség! De most hogy mondjam? Fogantatási nehézség? Termékenységi probléma? Jobb híján maradok a meddőségnél: legalábbis most, amikor a szüleimmel kapcsolatban beszélek róla.
Szerető szüleim vannak, csodás gyerekkorom volt. Mindent megkaptam, amit gyerek csak kívánhat. Talán túlságosan szoros ma is a kötelék közöttünk. Mindent tudnak rólam/rólunk, hiszen mindig is nyitott könyv volt előttük az életem. A babavárási nehézségeinkről is sorra beszámoltam nekik, most már kicsit bánom. Most, 4 sikertelen inszem és 2 lombik után úgy látom, talán hiba volt mindent részletesen elmesélni. Amikor erről beszélünk, látom anyámon, hogy ő is velem együtt szenved, de igyekszik nem mutatni, tartani bennem a lelket. Közben rettenetesen félt engem. Szeretne unokát, de én vagyok a gyereke: aggódik nagyon értem. Apám már nem is akar tudni arról, hogy éppen mi történik, annyira félt és sajnál minket. Nekem meg értük is megszakad a szívem.”
„Anyám érzelmileg mindig is elérhetetlen volt. Megtett mindent, hogy a húgommal és az öcsémmel együtt a (szerinte) legjobbat kapjuk: jó iskola, különórák, jó ruhák, külföldi nyaralások. Csak éppen a „lelkizés” sose ment neki. Most, hogy lassan három éve küzdünk a babáért, épp csak a legfontosabb dolgokat mondom el neki. Néha azt érzem, azt is minek! Fáj, hogy úgy érzem, nem érdeklem őt! Talán ez most jobban fáj, mint eddig bármelyik helyzet, hiszen most én is anya szeretnék lenni, éppúgy anya, ahogy ő is az. (Persze azt rég tudom, hogy másképp akarom csinálni!) Fáj, hogy még az anyaságban sem érzem a lelki támogatását, amiről azt hittem, talán közelebb hoz minket egymáshoz.”
„Apám masszív alkoholista, mióta az eszemet tudom. Anyám is ivott, de úgy-ahogy ellátott minket. Ma már mindketten otthonban vannak, anyám néha fel sem fogja, milyen évszámot írunk. Nem tudnak semmit arról, hogy nekünk milyen gondjaink vannak. Elszomorít, ha arra gondolok, hogy az én születendő gyerekeimnek ők lesznek a nagyszülei. Sőt: néha félelemmel tölt el, ha az jut eszembe, hogy örökölhetnek valami rosszat a szüleimtől. Szerencsére a férjem családja rendben van, ilyenkor abba kapaszkodom, hogy majd arról az oldalról megkapják a gyerekeim a nagyszülői szeretetet és gondoskodást. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz még azután is, hogy azt hittem, felnőtté válva kikerültem ebből a családból végre!”
Három nő, három különböző történet. A közös bennük az, hogy a szülőkkel kapcsolatos aggodalmakról, nehéz érzésekről szólnak. Amikor mi magunk is a szülővé válás kapujában vagyunk, felerősödik, átértékelődik a szüleinkhez fűződő kapcsolódásunk. A babára várakozás és a várandósság ideje alatt a figyelmünk a szüleinkre is másképp irányul, hiszen arra készülünk, hogy a szülő-gyerek kapcsolatot most már szülőként is megtapasztaljuk. S a származási családunkban gyerekként megélt élményeink hatnak arra, hogy mi milyen szülők szeretnénk lenni. Ha jók voltak ezek az élmények, akkor azért, ha nem voltak jók, akkor azért.
Jó, ha ennek tudatában vagyunk, mert így azonosítani tudjuk az érzéseinket és azok eredetét, s könnyebben a helyükre tudjuk tenni őket!
Horváth Rita
Fotó: christianslouboutins.com
Szerető szüleim vannak, csodás gyerekkorom volt. Mindent megkaptam, amit gyerek csak kívánhat. Talán túlságosan szoros ma is a kötelék közöttünk. Mindent tudnak rólam/rólunk, hiszen mindig is nyitott könyv volt előttük az életem. A babavárási nehézségeinkről is sorra beszámoltam nekik, most már kicsit bánom. Most, 4 sikertelen inszem és 2 lombik után úgy látom, talán hiba volt mindent részletesen elmesélni. Amikor erről beszélünk, látom anyámon, hogy ő is velem együtt szenved, de igyekszik nem mutatni, tartani bennem a lelket. Közben rettenetesen félt engem. Szeretne unokát, de én vagyok a gyereke: aggódik nagyon értem. Apám már nem is akar tudni arról, hogy éppen mi történik, annyira félt és sajnál minket. Nekem meg értük is megszakad a szívem.”
„Anyám érzelmileg mindig is elérhetetlen volt. Megtett mindent, hogy a húgommal és az öcsémmel együtt a (szerinte) legjobbat kapjuk: jó iskola, különórák, jó ruhák, külföldi nyaralások. Csak éppen a „lelkizés” sose ment neki. Most, hogy lassan három éve küzdünk a babáért, épp csak a legfontosabb dolgokat mondom el neki. Néha azt érzem, azt is minek! Fáj, hogy úgy érzem, nem érdeklem őt! Talán ez most jobban fáj, mint eddig bármelyik helyzet, hiszen most én is anya szeretnék lenni, éppúgy anya, ahogy ő is az. (Persze azt rég tudom, hogy másképp akarom csinálni!) Fáj, hogy még az anyaságban sem érzem a lelki támogatását, amiről azt hittem, talán közelebb hoz minket egymáshoz.”
„Apám masszív alkoholista, mióta az eszemet tudom. Anyám is ivott, de úgy-ahogy ellátott minket. Ma már mindketten otthonban vannak, anyám néha fel sem fogja, milyen évszámot írunk. Nem tudnak semmit arról, hogy nekünk milyen gondjaink vannak. Elszomorít, ha arra gondolok, hogy az én születendő gyerekeimnek ők lesznek a nagyszülei. Sőt: néha félelemmel tölt el, ha az jut eszembe, hogy örökölhetnek valami rosszat a szüleimtől. Szerencsére a férjem családja rendben van, ilyenkor abba kapaszkodom, hogy majd arról az oldalról megkapják a gyerekeim a nagyszülői szeretetet és gondoskodást. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz még azután is, hogy azt hittem, felnőtté válva kikerültem ebből a családból végre!”
Három nő, három különböző történet. A közös bennük az, hogy a szülőkkel kapcsolatos aggodalmakról, nehéz érzésekről szólnak. Amikor mi magunk is a szülővé válás kapujában vagyunk, felerősödik, átértékelődik a szüleinkhez fűződő kapcsolódásunk. A babára várakozás és a várandósság ideje alatt a figyelmünk a szüleinkre is másképp irányul, hiszen arra készülünk, hogy a szülő-gyerek kapcsolatot most már szülőként is megtapasztaljuk. S a származási családunkban gyerekként megélt élményeink hatnak arra, hogy mi milyen szülők szeretnénk lenni. Ha jók voltak ezek az élmények, akkor azért, ha nem voltak jók, akkor azért.
Jó, ha ennek tudatában vagyunk, mert így azonosítani tudjuk az érzéseinket és azok eredetét, s könnyebben a helyükre tudjuk tenni őket!
Horváth Rita
Fotó: christianslouboutins.com