Te meggyászolod a meg nem született kisbabáidat?

Aki sokáig küzd a kisbabájáért, az sok veszteséget kénytelen megélni. Először elveszíti azt az illúziót, hogy neki és a párjának könnyen, gyorsan, minden probléma nélkül fogan meg a gyermeke. Aztán gyakran azt a reményt is, hogy külső segítség nélkül egyáltalán megfogan. Később talán az is felkerül a veszteséglistára, hogy ők ketten együtt legyenek a gyermekük biológiai szülei – szóba kerül a spermadonáció vagy a petesejt-donáció.

Veszteség minden egyes menstruáció a babára vágyakozás időszakában, hiszen a remény minden hónapban újra kivirágzik: hátha most sikerült, hátha most megtörténik végre, amire annyira várunk. És még nem beszéltem a sikertelen inszeminációkról, beültetésekről, amikor a remény még nagyobb, így a veszteség is sokkal fájdalmasabb.

Mit kezdünk ezekkel a veszteségekkel? Kezdünk velük egyáltalán valamit? Vagy igyekszünk mielőbb elfelejteni őket, és újult erővel szembenézni az újabb próbálkozások megpróbáltatásaival és reményeivel? Elisabeth Kübler-Ross szakaszai jól leírják a veszteségek megélését is. Ezek a szakaszok a tagadás, a düh, az alkudozás, a depresszió és a belenyugvás. Ha arra a helyzetre gondolunk, amikor szembesülünk azzal, hogy nem jön akkor és úgy a baba, ahogy szeretnénk, az első gondolatunk gyakran a tagadás: Ez nem lehet igaz, ez nem velem történik! Utána jön a düh: Miért pont én? Miért engem ver a sors? Másoknak meg (akik nem is akarják) miért megy olyan könnyen? Aztán valamiféle belső alkudozás: Ha ezt és azt a dolgot megteszem, teljesítem, elérem, akkor talán elnyerem az égiek jóindulatát és a jutalmamat… A depresszió már szinte elkerülhetetlen: reménytelenség és csüggedés lesz úrrá rajtunk, ha sokáig nem jön a siker. Végül – szerencsés esetben - belenyugszunk abba, hogy nincs mindenre ráhatásunk, és megengedjük magunknak, hogy történjen az, aminek történnie kell. Elfogadunk és elengedünk.

Közben időnként megélünk a szeretteink elvesztésekor megélt érzéseket is, ilyen lehet a megelőlegezett gyász. A beültetést követően (főleg ha az már nem az első próbálkozás) már nem merjük elhinni, hogy most sikerülhet. Előrevetítjük a veszteséget, szinte felkészítjük magunkat az eljövendő sikertelenségre, megelőlegezzük a gyászt. Mindezek ellenére sokkol minket a bizonyosság, amikor kiderül, hogy ismét nem sikerült. Aztán elönt minket a düh, haragszunk az egész világra, miközben kontrollálnunk kell a viselkedésünket: elvégre mégse láthatja rajtunk mindenki, hogy mennyire összeomlottunk. S míg egy halálesetnél a külvilág elismeri, sőt elvárja a gyászt, addig a meg nem született / meg nem fogant babáinkért érzett gyászunkról alig tud valaki, a fájdalmunkat rejtegetnünk kell.      

Mit teszünk azért, hogy elgyászoljuk ezeket a babákat? Mit tudunk tenni? Vannak, akiknek segít a hitük. Mások saját rituálékat alkotnak: gyertyát gyújtanak a babákért, lufit engednek fel az égbe vagy elúsztatják a baba képét a folyón. Nem is hinnétek, hogy a rituáléknak milyen nagy erejük van! Amikor el tudunk engedni valakit az életünkből, aki valójában még nem is volt ott, csak a képzeletünkben létezett, azzal megbékélünk magunkkal is, és helyet csinálunk valami újnak. Ne féljetek szembenézni a fájdalmas érzésekkel, és engedjétek meg magatoknak a gyászt! Elvégre valami olyat veszítettetek el, ami érdemes arra, hogy időt és figyelmet szánjatok rá!

Horváth Rita

Fotó: huffingtonpost.com