Néhány hete nagy port kavart egy rádióműsor, és az arra reagáló újságcikk. A Kossuth Rádió egyik műsorában egy laikus (tudatlan) betelefonáló, egy pap és egy vallásos pszichológus boncolgatták, hogy a mesterséges megtermékenyítési eljárások hogy hatnak (hatnak-e?) az embrió lelkére, emlékezetére, élményeire. A beszélgetőtársak hitbeli, vallásos megfontolások alapján alkották meg a véleményeüket. Sokan sok fórumon reagáltak erre a műsorra, és az azt követő, a Magyar Narancs hetilapban megjelent cikkre, amit egy lombikos, ikres anyuka írt. Különböző csoportokban, blogokon, fórumokon sokan megszólaltak, és elmondták a véleményüket.
Engem is elgondolkoztatott a cikk, s a meghökkenésen, felháborodáson túl elindított bennem egy gondolatmenetet: hogy is vannak ezzel a kérdéssel azok a nők, akik hozzám járnak, s hogy is vagyok benne a kérdésben én, mint pszichológus. Mi a pszichológus dolga, ha termékenységi problémákkal keresik fel, s a vallásos hit kérdései is felmerülnek? Sokféle emberrel találkozom lakóhely, végzettség, munkakör szerint. Bárki kerülhet abba a helyzetbe, hogy nehézségei adódnak a megtermékenyülésben, megfoganásban vagy a baba kihordásában. Sokfélék ezek az emberek abból a szempontból is, hogy hívők vagy sem. Szilvi például istenhívőként (és orvosként) arra jutott, hogy nem akar igénybe venni semmilyen komolyabb beavatkozást. Az ő hitrendszere szerint a fogantatás mindenestül Isten dolga. A hétköznapi folyamatokra lefordítva: neki a spontán ciklusban elvégzett inszemináció még belefér, a lombik, és az azzal járó hormonális és méhen kívüli beavatkozások már nem. Őt abban tudom segíteni, hogy kevesebb stresszt megélve tudja vinni az életét. Gabi viszont már több sikertelen lombikon van túl. Ő is hívő, de a maga módján hisz, nem foglalkozik az egyházak állásfoglalásaival. Őt abban segíti a hite, hogy bizakodással és reménnyel telve tudja járni az útját, s fel tudjon állni, ha csalódás, kudarc éri. Én is ezen az úton támogatom, együtt készülünk a következő beavatkozásra. Azt gondolom (és talán nem vagyok vele egyedül), hogy nekem, mint pszichológusnak nem az a dolgom, hogy megmondjam, mi az egyetlen üdvözítő út. Nem is hiszem, hogy lenne olyan. Van persze saját hitrendszerem, saját véleményem. De a legfontosabbnak azt érzem, hogy feltétel nélkül el tudjam fogadni azt, amit a hozzám fordulók választanak, és abban támogassam őket. Ha a sikertelen inszeminációk után nehezen szánják rá magukat a lombikra, akkor abban, hogy megtalálják azt a megoldást, amit leginkább magukénak éreznek. Ha a sokadik sikertelen lombik után már nem tudják vállalni a következőt, akkor abban, hogy el tudják engedni a lombikot, mint megoldást. Ha pedig időközben rájönnek arra, hogy a szívük mélyén nem is akarnak gyereket, akkor abban. Én nem az vagyok, aki megmondja, hogy mit is akarjanak, hanem az, aki segíti megtalálni, hogy mit is akarnak. Az kell legyek, aki a keresésben, és a megtalált út végigjárásában támogatom őket. Horváth Rita Fotó: whatsheisthinking.com Comments are closed.
|
Arhívum
March 2020
|