„35 évesen minek akar már gyereket!” „Persze, én megértem, hogy lombikra járnak, de én is akkor akarok szabira menni!” „Nekem is nehezen jött össze a harmadik baba, majdnem fél évig próbálkoztunk!”
Ismerősen cseng a fenti néhány mondat? Hallottatok már Ti is ezekhez hasonlókat? Ilyen az, amikor a környezet (számunkra) rosszul reagál arra a helyzetre, amiben vagyunk. A terhes, huszonéves kolléganő (aki nem tudja, hogy a mellette ülő már hosszú évek óta egy kisbabáért küzd), fennhangon hirdeti a véleményét mindenkinek, hogy 35 fölött már minek is szülni. A látszólag együtt érző kolléga, aki mindenről tud, mégsem tud egy kicsi megértést sem tanúsítani, amikor az ő szabadságáról van szó. A háromgyerekes sógornő, aki vigasztalásul elmeséli, hogy neki is voltak nehézségei: 3 vagy 4 hónapig várniuk kellett a harmadik teherbeesésre. A saját testvérünk, akinek már van gyereke, és nem mutat semmi együttérzést. Vagy éppen a saját anyánk, aki egyetlen kérdést sem tesz fel, pedig tudja, hogy mi történik…. Néha ismeri a történetünket az, aki rosszul reagál, néha nem. Van úgy, hogy „tudatlanul” hangzik el az a mondat, amitől legszívesebben elsírnánk magunkat. Máskor meg tudjuk, hogy jó a szándék, mégis rosszul esik, amit hallunk. Vagy éppen a közöny, az érdektelenség az, ami fáj. Vannak olyan határhelyzetek az életben, amikor az emberek reakciója fontosabbá válhat számunkra, érzékenyebben érint minket. Ilyenek például egy válás, a munkahely elvesztése, egy szakítás, betegség, haláleset vagy éppen az a helyzet, amikor hosszú ideig hiába küzdünk a babáért. Nem mindegy, hogy a számukra fontos emberek hogyan viszonyulnak hozzánk és a helyzetünkhöz. Vannak, akik „várakozáson felül” teljesítenek: olyat tesznek, amit nem is vártunk tőlük, önzetlenek, adakozók, támogatók. Minden ilyen megnyilvánulás örömmel és hálával tölt el minket. S vannak olyanok is, akiktől sokat várunk: a legjobb barátnőnktől, a testvérünktől, a szüleinktől. S ha tőlük nem azt kapjuk, amire számítottunk, az fájdalom és óriási csalódás. Mit is tudunk tenni ilyenkor? Ha fontos a köztünk lévő kapcsolat, beszéljünk velük az érzéseinkről! Ha a saját érzéseinket fogalmazzuk meg, azt nem lehet kétségbe vonni! Senki sem mondhatja azt, hogy nem érezhetem azt, amit érzek: csalódottságot, megbántottságot, mellőzöttséget vagy szomorúságot. Lehet, hogy észre sem veszik, hogy belegázoltak a lelkünkbe. De az is lehet, hogy ez tudatos stratégia a részükről: így akarnak lelket önteni belénk. Ki tudja? Mi sem fogjuk megtudni, ha nem beszélünk róla! Horváth Rita Fotó: danoah.com A termékenységi nehezítettséggel küzdő nők és férfiak többsége sokszor végső elkeseredésében, szinte utolsó lehetőségként fordul pszichológushoz. Orvosi kivizsgálások, különböző diéták kipróbálása, esetleg alternatív terápiás módszerek előzik meg azt, hogy valaki pszichológus segítségét kérje. Ráadásul azoknak a meddőségi központoknak a száma is elenyésző, ahol pszichológus szakembert is alkalmaznak a hatékonyabb munka érdekében. Vajon mi az oka ennek?
Azt gondolom, hogy ez a jelenség két fő okra vezethető vissza. Egyrészt ma Magyarországon még mindig tetten érhető a köztudatban a „pszichológus fóbia”. Sokan még mindig úgy gondolják, hogy csak az megy pszichológushoz, aki „nem normális”, aki „elmebeteg”, vagy aki már annyira maga alatt van, hogy végül nincs más választása, és rászánja magát, hogy szakembertől kérjen segítséget. Én is találkoztam már a munkám során a következő mondatokkal: „Nem gondoltam volna, hogy ide kerülök a végén.” (35 éves nő); „Senki sem tudja, hogy ide járok, még a férjem sem.” (30 éves nő); „Azt mondtuk, hogy allergiavizsgálatra jöttünk, nehogy pletykálkodni kezdjenek az emberek.” (15 éves fiú édesanyja) Másrészt sokszor tapasztalható, hogy meddőségi problémák esetén milyen nehezen szánják rá magukat a pár tagjai arra lépésre, hogy pszichológushoz forduljanak. Sokkal egyszerűbb és kézzelfoghatóbb, ha talál az orvos valamilyen problémát, ami ezt az egész nehézséget okozza. Sokkal megnyugtatóbb, ha találnak valamit, mert akkor van reális magyarázat és nincs az a nyomasztó teher, hogy nincs semmi baj, de valamiért mégsem jön a baba. A pszichológus jelenléte egy kicsit azt is sugallja sok ember számára, hogy valamilyen lelki ok van a terméketlenség hátterében. Ez pedig – mivel sokkal kevésbé magyarázható meg racionálisan - jóval rémisztőbben hangzik, mint bármely más egészségügyi elváltozás. Meddőség okozta stressz, stressz okozta meddőség Számos kutatás kimutatta, hogyha egy pár szembetalálkozik a terméketlenség problémájával, akkor ez olyan pszichés terhet ró rájuk, ami tovább akadályozhatja a gyermekáldást. Mind egyéni, mind párkapcsolati szinten jelentkezhetnek azok a pszichés terhek, melyek egy idő múlva még inkább felboríthatják a belső egyensúlyt és még nehezebbé teszik a gyermekvállalást. A hiábavaló várakozás, a hormonális kezelések, az inszemináció vagy lombik program nagyon sok esetben megviselik a pár mindkét tagját. A pszichológus egyrészt segít a stresszoldásban, a stresszkezelésben, másrészt olyan szakmai támogatást tud nyújtani, mely megkönnyíti az egész folyamatot. A meddőség lehetséges lelki okai Abban az esetben, ha egyik félnél sem mutatható ki orvosi beavatkozást igénylő elváltozás (10-15%), akkor a meddőség hátterében álló lelki okok felderítése lehet a pszichológus elsődleges feladata. Lehet, hogy olyan szerepkonfliktust okoz az szülő szerepre való készülődés, mely szorongást okoz. Lehetnek olyan családi mintázatok vagy hiedelmek, amelyek megakadályozzák az apává vagy anyává válást. Lehet, hogy a párkapcsolatban vannak olyan feltáratlan és ki nem mondott konfliktusok, melyek szintén gátat képezhetnek. Összeségében tehát elmondható, hogy a pszichológiai tanácsadás és a tudományos alapokon nyugvó stresszkezelő technikák (progresszív relaxáció, autogén tréning, mindfulness, kognitív viselkedésterápia) alkalmazása nagymértékben elősegítheti a gyermekáldást. A pszichológus emellett segíthet a párkapcsolati konfliktusok kezelésében vagy megelőzésében is. Molnár Enikő Fotó: www.chobirdokan.com Néha nem könnyű. És nagyon nem mindegy, hogy milyen! Amikor egy pár szembesül azzal, hogy nem jön a baba, a kezdeti csalódás után általában tájékozódni kezd, hogy mit is tehetne a hőn áhított célért. Ma már sok probléma orvosolható, és sok olyan történetet ismerünk, ahol csak egy kis orvosi segítség elég volt ahhoz, hogy a boldog szülők kezükben tarthassák a kisbabájukat. Másoknak nincs ilyen szerencséjük: a kezelések elhúzódnak, s próbára teszik őket testileg és lelkileg is. Nehéz szembenézni a csalódásokkal, emellett a pénztárcájuk is ugyancsak megérzi a sok próbálkozást. Nagy stresszt jelenthet annak megtapasztalása, hogy nem a vágyaink szerint zajlik az életünk, nem vagyunk ráhatással a számunkra legfontosabb dolgokra. A meddőségi kezelések a reményteljes várakozás mellett a kezelések gerjesztette lelki problémákkal is megajándékozzák a bennük résztvevőket. A próbálkozás néha évekig elhúzódik, így minden párnak szüksége lehet szakember támogatására, még ha nem is egyforma mértékben. Mint annyi mindenben, ebben is mások vagyunk: a nők inkább érzik szükségesnek, hogy a meddőségi kezelés során szakszerű pszichológiai segítségnyújtást vegyenek igénybe. Ám a megnövekedett, meddőséghez kapcsolódó stresszt a férfiak is ugyanúgy érzékelik. Ez stressz olyan nagy is lehet, hogy a pár akár a meddőségi kezeléseket is idő előtt félbeszakítja miatta. Azokban az intézményekben, ahol betegközpontú a szolgáltatás, a kezelés személyre szabott, és jó az orvos-beteg kommunikáció, a stressz is kisebb. Az ilyen környezet a negatív történések átvészelését, a kudarcok és veszteségek feldolgozását is megkönnyítheti. Ott viszont, ahol nem ilyen támogató az orvosi környezet, a párok stressz-szintje is magasabb. Arról már sokat, sok helyen olvashattatok, hogy a stressz negatívan befolyásolja a kezelések eredményét és nyilvánvalóan az élet minőségét is rontja. Gyakran akkor jutnak el a párok odáig, hogy professzionális segítséget kérjenek, amikor ez a stressz már meghaladja azt a mértéket, amit el tudnak (vagy el akarnak) viselni. S hogy ki lesz az, aki segítséget keres? Változó, és a mögötte meghúzódó indokok is mások. Amikor a nők szakembert keresnek, maguk miatt és a párjuk miatt is teszik, a férfiak inkább párjukat akarják támogatni, mintsem saját maguk miatt jönnek. S férfiakra és nőkre egyaránt igaz: a pszichés segítséget azért választják, hogy megtalálják az okát, annak, hogy a baba várat magára, illetve hogy elmondhassák, mindent megtettek annak érdekében, hogy gyermekük születhessen. A segítő kapcsolat célja is kettős: amellett, hogy kedvezően befolyásolni kívánja a teherbeesést, segíteni akar abban, hogy a kezelésben részt vevők jobban érezzék magukat az életükben. Én ezt a két cél elválaszthatatlannak és egyformán fontosnak tartom. Keressetek támogatást, ha már úgy érzitek, hogy a lelki nehézségek túlnőnek rajtatok! Tegyétek meg ezt a kisbabátokért és saját magatokért is! Horváth Rita Fotó: curvilineos.com.br Sok nő életét megkeseríti a menstruációt megelőző néhány nap, a PMS. Vajon mitől függ a tünetek megjelenése és súlyossága? Ebben a cikkben kimondottan a menstruáció előtti problémák lelki hátterével foglalkozom. A menstruációt megelőző tünetek csak a 20. században kerültek az érdeklődés központjába. Elsőként 1931-ben írták le a menstruációt megelőző fizikális és pszichés tüneteket, melynek 20 évvel később a premenstruális szindróma (röviden PMS) nevet adták. Addig vajon nem is létezett ez a tünetegyüttes? Vagy csak nem beszéltek róla? Manapság a menstruációval kapcsolatos kutatások nagy része a PMS-sel kapcsolatos, mivel meglehetősen sok nő életét megkeseríti. És persze ne hagyjuk ki a párjuk PMS tüneteit elszenvedő férfiakat sem, akik biztos sokat tudnának mesélni erről. A sok kutatás ellenére a menstruáció előtt 5-10 nappal jelentkező pszichés és szomatikus tünetek formájában mutatkozó kórkép kiváltó okai lényegében még mindig ismeretlenek. A tünetek változatosak, melyek között leggyakrabban az alábbiak fordulnak elő:
Számos kutató szerint a PMS egy bio-pszicho-szociális alapokon nyugvó kórkép, melyet nagymértékben megelőz egy negatív várakozás, melyet a korábbi tapasztalatok befolyásolnak. Azaz minél jobban félünk tőle, annál valószínűbb lesz a megjelenése. A PMS a modernkori nők szerepei közti konfliktus következményeként is felfogható. Többféle dolog állhat a háttérben: félelem a nem kívánt terhességtől vagy éppen ellenkezőleg, félelem a terhesség elmaradásától. Ha a társadalmi szerep és a nőies magatartásmintázat nem összeegyeztethető a nő számára, előfordulhat az, hogy a menstruációs időszak állandó szorongással jár. A szexualitással, fogamzással összefüggő egyéb tényezők is állhatnak a háttérben, azaz a fájdalmas menstruáció, a kellemetlen premenstruációs tünetek összefüggésben állhatnak szexuális vagy párkapcsolati problémákkal. A tünetek egyrészt segíthetnek abban, hogy a nő mentesítse magát a szexuális együttlét alól, távol tartsa a partnerét, másrészt a nem kielégítő, konfliktusos párkapcsolat és szexuális élet miatti szorongás is lehet oka a menstruációs előtti és alatti tüneteknek. Kiemelnék egy fontos kutatást, mely a menstruációt megelőző negatív várakozás tünetekre vonatkozó hatását vizsgálta. Taghizadeh és társai 2013-ban 17-19 éves, PMS tünetekkel rendelkező lányokat (123 fő) két csoportra osztottak. Az egyik csoportot felvilágosították/tájékoztatták a PMS tüneteiről, a másik csoportot nem. A vizsgálat végén a felvilágosított csoport tagjainál szignifikánsan csökkentek mind a testi, mind a szorongásos PMS tünetek, Ez a tanulmány is azt mutatja, hogy a pozitív hozzáállás, a megfelelő tájékoztatás milyen hihetetlenül fontos szerepet játszik abban, hogy a menstruációval járó kellemetlen tünetek enyhüljenek vagy akár teljesen megszűnjenek. Azt gondolom, hogy a PMS hátterében mindenképp több tényező áll (pl. a táplálkozásnak és a mozgásnak is nagy jelentősége van), de mindenképp érdemes átgondolni a fenti megállapításokat és elgondolkodni vajon mennyire jellemző ránk vonatkozóan. A megoldatlan érzelmi problémák felboríthatják a menstruációs ritmust és a normális hormonháztartást. Ha az életmód megváltozása nem segít, szinte biztos, hogy mélyebbről erednek a PMS tünetek. Molnár Enikő Kép forrása: thestonefoundation.com Vajon számít-e, hogy a leendő szülők összeházasodnak vagy sem? Tényleg szívesebben jön a gólya akkor, ha a pár már nemcsak együtt él, hanem papírjuk is van róla? Sokan úgy gondolják, hogy a papír nem számít. „Szeretjük egymást, mit változtatna ezen, ha összeházasodunk? Amúgy sem vágyik egyikünk sem a felhajtásra, meg aztán sokba is kerülne egy olyan igazi, hét országra szóló lakodalom. Jó nekünk így.” Én mégis azt gondolom, hogy számít a papír. Amikor egy pár úgy dönt, hogy összeházasodnak, akkor kiállnak a világ elé, és megmutatják mindenkinek, hogy mostantól ők egy új család. Már nem a szüleik gyerekei elsősorban, hanem egy házaspár, akik azért kötötték össze az életüket, hogy új családot alapítsanak. Ez még akkor is így van, ha a valóságban az esküvő nem nagy ceremóniával történik meg a szülők és az egész rokonság előtt, hanem a pár csak két tanú előtt köti össze az életét. Hiszen a kötelék és a rituálé ugyanúgy érvényes és ugyanúgy hat ilyenkor is. Hogy miért is hat? Egyrészt azért, mert ezután a környezet is másként tekint a párra: a lányom már valakinek a felesége, a fiam valakinek a férje, mostantól ez az ő legfontosabb szerepük az életben. A másik dolog a biztonság, amiről már korábban is írtunk (itt): a nők számára nagyon fontos, hogy biztonságban érezzék magukat, s egyaránt fontos az anyagi és a párkapcsolati biztonság. Ahhoz, hogy anyává tudjunk válni, gyakran elengedhetetlen, hogy érezzük, az a férfi, aki mellettünk van, mellettünk is marad. És ezt a biztonságot jobban érezzük a házasságban, mint az élettársi kapcsolatban. Néha a nők titokban vágynának a házasságra, de a racionális érvek meggyőzik őket: minek a felesleges hercehurca, papír nélkül is ugyanolyan a kapcsolat, mint egy házassági anyakönyvi kivonat tulajdonosaként. S gyakran a férfiak valóban nem látnak semmi különbséget a házasság és az együttélés között, ám az életben vannak olyan dolgok, amiket racionálisan nehéz megmagyarázni. Eszembe jut az a férfi, aki a házasságkötés előtt azt bizonygatta nekem, hogy higgyem el, semmi sem fog megváltozni az esküvővel: ők már évek óta együtt élnek a párjával, mindent tudnak egymásról. Aztán mikor egy hónap múlva újra találkoztunk, immár férjként mesélte, hogy igazam volt, ez mégiscsak más. Horváth Rita Fotó: visitmysmokies.com Micsoda? – kérdezi értetlenkedve a férfi. Eddig nem is gondolt erre. Ő szereti ezt a nőt, szereti, hiszen ezért él vele. Jó vele lenni – akár örökre is… – ezért döntöttek úgy, hogy itt az ideje a gyerekvállalásnak.
Természetesen a fenti gondolati monológ egy elképzelt beszélgetés része csupán, de nagyon is életszerű és úgy tapasztaltam, hogy a való életben a férfiak nagy százaléka gondolkodik így. Persze, fontos a közös gyermek, de a férfi számára még fontosabb, hogy a nő boldog és elégedett legyen. Olyan, akibe annak idején beleszeretett. A címben lévő kérdés leginkább azokban a nőkben fogalmazódik meg, akik magukat hibáztatják azért, mert valamilyen oknál fogva nem jön létre a kívánt terhesség. Holott ez mindig két ember története. Sokszor van valamilyen pozitív lelet, ami kézzelfoghatóvá teszi a problémát, de van, hogy nem találnak semmi olyan elváltozást vagy betegséget, ami indokolná a termékenységi nehezítettséget. Ilyenkor még inkább szorongató a helyzet, hiszen érthetetlen, hogy miért nem fogan meg nő a férfitól, akit annyira szeret, akivel annyira szeretnének már gyermeket. Vagy inkább csak ő szeretne annyira egy kisbabát? Az sem mindegy, hogy vágyik-e rá tiszta szívből, vagy csak akarja, mert ez az élet rendje, ez a környezet és a társadalom elvárása. Telnek a hónapok, az évek. Közben mindketten úgy érzékelik, hogy a baráti körben, a munkahelyen, a lakókörnyezetben már lassan mindenkinek születik babája. Csak nekik nem. A nő egyre bizonytalanabb, nőiességét kudarcként éli meg, hiszen valamiért nem képes gyermeket szülni. Gondolatai leszűkülnek erre az egy életterületre. Arra gondol, hogyha egy nő nem képes gyermeket szülni, akkor már nem is nő. Valóban így van? Az anyaság tesz minket nővé? Természetesen tagadhatatlan, hogy a gyermekvállalás fontos része a női létnek. De az is nagyon fontos, hogy ezt ne úgy éljük meg, mint az egyetlen utat ahhoz, hogy nőként kiteljesedjünk. Ördögi körnek tűnik, amiből azonban van kiút. Mert a termékenységet egy nő nagyon sok mindenben megélheti: a gondoskodásban, az adakozásban, az alkotásban, a kreativitásban. Abban, hogy hagyja áramlani a benne lévő dolgokat, és befelé figyelve hallgat a megérzéseire, az intuícióira és ezáltal hagyja kiteljesedni nőiségét. Miközben egyre magabiztosabbá válik és így megszűnik az elhagyatástól való félelem. Molnár Enikő Fotó: weheartit.com Nemcsak a nők, hanem a férfiak lelki működésében is lehetnek olyan gátak, amelyek megnehezítik a megtermékenyülést. Több olyan párral dolgoztam, ahol nem volt biológiai oka annak, hogy elmaradt a várva várt terhesség, így bepillanthattam a férfiak lelki működésébe ilyen helyzetekben is. Mik is azok a tényezők, amelyek befolyásolhatják a férfiak termékenységet? Ezek közül szedtem össze néhányat ebben a cikkben.
1. Stressz mindenek előtt A munkahelyén éjt nappallá téve dolgozó, munkahelyéért aggódó vagy azt éppen elveszítő férfi gyakran nem képes másra koncentrálni, akár potenciazavarai is lehetnek. A szorongás azt is eredményezheti, hogy a férfi teljesít az ágyban, de a sperma „üres”, nincs benne egyetlen sejtecske sem, ami megtermékenyíthetne egy petesejtet. Így adódhat az a helyzet, hogy a néhány hete még megfelelő spermakép mellett a valóságban még sincs esély. 2. A meddőség okozta stressz A férfiak nehezebben mutatják ki az érzéseiket, mint a nők, és például a stresszt is másképp kezelik. Míg a nők kibeszélik magukból a fájdalmas élményeket, kisírják magukat a barátnőik vállán vagy vigaszt keresnek internetes fórumokon, közösségekben, addig a férfiak az őket bántó dolgokat gyakran még a legjobb barátjukkal sem osztják meg. A férfiak hajlamosabbak az őket emésztő gondokat testi tünetekbe fordítani, vagy valamilyen külső stresszoldó (például alkohol) segítségével kezelni. Nem tagadhatjuk, hogy a vizsgálatok, meddőségi kezelések stresszt jelentenek a pár mindkét tagjának, s ez a stressz nem kedvez a megtermékenyülésnek, a befogadásnak. 3. „Olyan jó életünk van kettesben!” A gyermekért küzdő párok gyakran magas életszínvonalon élnek, élvezik a munkájukat és az együtt eltöltött szabadidőt, s annyira jól érzik magukat a párkapcsolatukban és az életükben, hogy tudattalanul (még) nem szeretnék, hogy bővüljön a család. 4. Apává válni ijesztő? Néha a férfiak tudatos szinten akarják a babát, de talán még nem nőttek fel arra, hogy apává váljanak. Lehetséges, hogy túlságosan korán kellett apaszerepet vállalniuk egyedülálló édesanyjuk vagy kisebb testvéreik mellett, vagy esetleg attól félnek, hogy így végképp elköteleződnek gyermekük anyja mellett... Ti mit gondoltok ezekről? Elképzelhetőnek tartjátok akármelyiket a fentiek közül? Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre: nőkére és férfiakéra! Horváth Rita Fotó: parentingwithouttears.com Mostanában egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy mind az élettársi viszonyban, mind a házasságban élők között egyre elterjedtebb a külön kassza. Mit is jelent ez a gyakorlatban? Általában azt, hogy a párok a közös kiadásokat fele-fele arányban rendezik és a többi pénzt pedig mindenki a saját számláján tartja. És azt arra költi, amire akarja. Lehet, hogy ez egyfajta szabadságérzetet ad? Önállóságot, függetlenséget? Hiába élnek kapcsolatban, nem függnek egymástól, mindenki a maga ura? Bizonyára ez is lényeges szerepet játszik.
A közös kassza hagyománya messzire nyúlik. Régebben általában nem volt kérdés, hogy a háztartási kasszát a nő kezeli. A férj hazaadta a pénzt, és ha a feleség is dolgozott (a II. világháború után már egyre gyakrabban fordult elő) ő is betette a keresetét a közösbe. Közös kassza, közös jövő, közös célok, közös jövő. A havi kiadások után megmaradt pénzt ideális esetben közösen gyűjti a pár és közös célokra is használják fel. Ez erősíti az összetartozást, biztonságot nyújt mindkét félnek. Ha egy pár közös kasszán van, akkor nem kérdés, hogy ha ne adj isten, valamelyikük elveszíti a munkáját, vagy bármi miatt többlet kiadása lesz, akkor közösen fogják ezt a problémát megoldani. Nem kell félni a jövőtől, nincs bizonytalanság. Mi történik akkor, ha egy külön kasszán lévő pár elhatározza, hogy gyermeket szeretne? Elméletben semmi, minden megy a maga útján. De a nőkben ilyenkor akarva-akaratlan felbukkannak olyan kérdések, mint: „Mi lesz, ha venni szeretnék majd magamnak valamit? Mindig a férjemtől kell majd kérnem pénzt?” vagy a jövőre vonatkozó gondolatok: „Ha gyereket szeretnék, akkor már most el kell kezdenem félretenni a pénzt, hiszen a GYES semmire sem elég.” Tudom, hogy elég furcsán és hihetetlenül hangzanak ezek a mondtatok, de nem egyszer hallottam őket a meddőségi problémákkal kapcsolatos pszichológiai tanácsadás során. Érdekes módon sokszor olyan esetekben, ahol úgymond semmi akadálya nincs a gyermekáldásnak, egyik félnél sem találtak olyan egészségügyi problémát, ami a termékenységi nehezítettséget indokolná. De az inszeminációt vagy lombik kezelést is megnehezítheti ez a tényező. A külön kassza fiatalon összekerült pároknál nem annyira gyakori. Úgy tapasztaltam, hogy a magasabb életkorral és önálló egzisztenciával rendelkezőknél viszont egyre természetesebb ez a fogalom. Ha egy nő nem érzi magát biztonságban, - és az anyagi biztonság nagyon fontos! – akkor akár ez is akadálya lehet a gyermekáldásnak. A közös kassza erősíti az összetartozást, biztonságot ad és a közös jövő felé mutat. Szeretném hangsúlyozni, hogy a fenti megfigyelések a személyes tapasztalatomat tükrözik. Erre irányuló kutatásokat egyelőre nem találtam. Ezért kíváncsian várom a különböző véleményeket. Molnár Enikő Avagy: meghallod-e, ha dicsérnek? A címben szereplő hasonlatot egy párterápiás konzultáción mondta nekem egy férj, amikor a feleségéről beszélt. Mert a félig áteresztő hártya – mint ahogy a neve is mutatja – nem mindent ereszt át, enged be, csak nagyjából a felét annak, ami be akar jutni. Pont, mint az ő felesége, aki inkább csak a rosszat, elmarasztalót hallja meg, s ha megdicsérik, abban is talál valamit, amit tud negatívan (is) érteni. A mondatot a feleség is hallotta, s kénytelen volt egyetérteni vele... Hát igen, vagyunk így ezzel néhányan, hogy ha megdicsérnek minket, azt vagy nem is hisszük el igazán (Áááá, biztos, csak kedves akar lenni, nem is gondolja komolyan) vagy egyszerűen elengedjük a fülünk mellett. Bezzeg, ha kritikát kapunk! Felnagyítjuk, nagyobb jelentőséget tulajdonítunk neki, mint amekkora valójában van, vagy személyes támadásnak vesszük, ahelyett, hogy elgondolkodnánk, hogy mi az, amit a hasznunkra fordíthatunk belőle.
Talán Nektek is ismerős a helyzet, amikor egy ártalmatlan, jó szándékú megjegyzés mögött, ami talált egy kis hibát a munkánkban, már kétségbe vonjuk a saját alkalmasságunkat az adott munkára vagy neadjisten az egész pályára vonatkozóan. És ez hasonlóan működik a magánéletben is: Elsóztam az ebédet? Nem vagyok jó feleség! Elfelejtettem a sógornőm szülinapját? Biztos az egész család utálni fog érte! December 20-án még nem vagyok készen a karácsonyi ajándékokkal? Alkalmatlan vagyok a családi életre! Sír a kezemben a hathetes unokaöcsém? Biztosan nem leszek jó anya! Keresgélhetnénk azt is, hogy vajon miért is vagyunk mi ilyenek, mikor pedig ismerünk olyanokat is, akiket majd’ szétvet az önbizalom, meg vannak győződve róla, hogy mindent jól csinálnak. Vagy olyanokat, akik a legnagyobb lelki nyugalommal hagyják, hogy mindent más csináljon helyettük, s közben egy icipici rossz érzésük sincs. Talán nem dicsértek minket eleget, amikor kicsik voltunk? Vagy túl sokat dicsértek minket, ezért aztán megszoktuk, természetesnek vesszük, de félünk a kudarcoktól? Igazából nem is ez a lényeg! Első lépésként elég, ha más szemmel nézünk magunkra és a minket ért kritikára vagy minket illető dicséretre! Megköszönjük a bókokat, hosszabban ízlelgetjük és jobban elraktározzuk a pozitív visszajelzéseket, mint eddig, s a negatív észrevételekben is igyekszünk megtalálni azt, amiből tanulni tudunk. Egy amerikai cégnél azt hallottam, hogy nem pozitívumok és negatívumok vannak, hanem pozitívumok és delták, ahol a delták azokat a dolgokat jelentik, amiken változtatni érdemes, és változtatni lehet. Nekem teszik ez a gondolat, Ti mit gondoltok? Horváth Rita Testünk sokféleképpen üzen nekünk. Néha nem is vesszük észre olyan aprók a jelzések, máskor pedig olyan erőteljes a fájdalom, hogy már csak arra tudunk koncentrálni, hogy hogyan szüntessük meg. Vajon odafigyelünk-e eléggé magunkra? Elgondolkodunk-e azon, hogy vajon mi lehet az oka egy erősebb szívdobogásnak, zsibbadó testrésznek vagy akár egy fejfájásnak? Megengedjük-e magunknak, hogy őszintén reagáljunk az érzéseinkre, testérzeteinkre vagy megérzéseinkre? Ledőlünk-e pihenni, ha fáradtak vagyunk? Időben eszünk-e, iszunk-e, ha éhesek és szomjasak vagyunk? Általában még ezeket a testi szükségleteinket is elnyomjuk, félretesszük, hiszen minden más annyival fontosabb. Folyamatosan próbálunk megfelelni az elvárásoknak, a külső nyomásnak. Hiszen nem okozhatunk másoknak csalódást, mit fognak szólni??? És közben nem engedjük meg magunknak azt sem, hogy igazán megéljük érzéseinket: örömet, bánatot, csalódottságot, fájdalmat. Higgyük el, hogy a testünk bölcs. Tökéletesen van megteremtve. Ha ebben a tökéletes rendszerben zavar támad, annak oka van. Ilyenkor mindenképp álljunk meg egy pillanatra és figyeljünk oda magunkra, az érzéseinkre. Mindezt persze egy olyan társadalomban, amely azt sulykolja belénk, hogy „nincs idő a fájdalomra”, ahol csak bekapjuk a megfelelő fájdalomcsillapítót és rohanunk tovább. Kultúránk azt neveli belénk, hogy fájdalom valami rossz, gyógyszerrel rögtön el kell tompítani, tudomást sem kell róla venni – pedig ennek nagy ára van. Sok betegséget az éveken át elfojtott, tudomásul nem vett, meg nem élt testérzetek, érzések vagy érzelmek okoznak! Nagyon fontos lenne, hogy minden nap szánjunk időt magunkra, megálljunk, lecsendesedjünk, és csak befelé figyeljünk. Ha jelez a testünk, figyeljünk oda, és próbáljuk megérteni, hogy mit üzen nekünk és mit kellene tennünk ahhoz, hogy jobban legyünk. Figyeljük meg, hogy mit érzünk a testünkben és tegyük fel magunknak az alábbi kérdéseket:
Éljük meg hát érzéseinket, figyeljünk oda testünk jelzéseire. Hiszen mi magunk tudjuk a legjobban, hogy mire van szükségünk ahhoz, hogy harmóniában legyünk önmagunkkal és a világgal. Molnár Enikő Hol is kezdjük el, ha a termékenységről, fogantatásról beszélgetünk? Kezdjük mondjuk a legelején: a menstruációnál! Ti hogy vagytok vele? Szeretitek, hogy van? Vagy csak elviselitek? Netán pokolba kívánjátok az egészet? Akárhogy is gondoltok rá, nem vagytok egyedül. Egy átlagos nőt egy év során nagyjából 50 napon át, egész élete során pedig összesen majdnem 5 éven keresztül érinti a menstruáció folyamata, maga a menstruációs ciklus pedig a legtöbb nőt elkíséri a serdülőkortól a változó korig. Annak ellenére, hogy a nők legnagyobb része valamilyen módon rendre átéli, illetve átélte a menstruáció természetes testi folyamatát, ma is sok tabu kapcsolódik hozzá. Gyakran „havibajnak” is nevezik, holott rendszeres, hónaponkénti megléte leggyakrabban az egészségesség jelzése. Gondoltatok-e már arra, hogy vajon mások mit gondolnak a saját menstruációjukról? Mi elgondolkoztunk ezen, és egy kutatás keretein belül meg is vizsgáltuk: része-e a menstruáció annak a képnek, ahogy magunkat nőként látjuk. A legkülönbözőbb válaszokat kaptuk kéréseinkre, például ezeket:
Különböző életkorú és helyzetű nőket kérdeztünk, s meglepő volt az eredmény: nem számított, hogy 20 vagy 40 éves nőt kérdezünk, ugyanazokat a válaszokat kaptuk. Csak annyi volt a különbség, hogy a 40 körüliek már számoltak azzal is, hogy a menstruáció el fog múlni. S tudjátok mi volt a furcsa? Hogy ennek a ténynek még azok sem örültek, akik nyűgnek, tehernek élték meg minden hónapban, hogy menstruálnak… Mert valahol mindannyian tudjuk legbelül, hogy ez is hozzánk tartozik, ettől (is) vagyunk nők. Talán nem ártana megbarátkoznunk a menstruációnkkal, ha eddig még nem tettük meg! Horváth Rita |