Gyerekvállalás: közügy vagy magánügy?

Vegyük például azt, hogy szinte mindenki megkérdezi a fiatal házasokat, hogy mikor jön már a baba. Nemcsak a szülők, hanem a tágabb rokonság, a barátok és az ismerősök is. Mindenkinek van véleménye, tanácsa az ideális időzítésről és a gyerekvállalás módjáról, és ezt el is mondja. Várandós kismama láttán még több a kéretlen tanács, az önjelölt segítő „szakember”. A kismama hasát pedig néhányan szinte köztulajdonnak tekintik: kérdés nélkül megérintik, minősítik, értékelik a formáját, alakját, méretét.

Vagy nézzük meg a munkahelyeket! Már az állásinterjún gyakran felteszik a kérdést, hogy mikor tervezi a gyerekvállalást a pályázó. Amellett, hogy a kérdés erősen diszkriminatív, előfordul, hogy az ember lánya hirtelen azt sem tudja, mit feleljen. Ezért aztán néha olyasmit mond, amit szinte azonnal megbán, mert túl sokat árult el magáról, vagy mert olyasmit válaszolt, ami nem a valóság. Később a kollégák túlzott érdeklődése vagy véleménye lehet fájó: „Ti nem akartok még gyereket?” vagy „Most már, hogy Julcsi babát vár, te vagy az egyetlen az osztályon, akinek nincs gyereke!”. Ezek a mondatok nem bántó szándékból születnek, mégis nagyon rosszul esnek annak, aki nem önszántából nem szült még, aki mindent megtesz azért, hogy jöjjön a baba, s érthető okokból erről a küzdelemről nem beszél mindenkinek.

Családbarát munkahelyen még a céges újságban is szerepel, melyik kollégának született kisbabája az elmúlt időszakban. Máshol kifejezetten kisgyerekes anyákat keresnek négy- és hatórás állásokba. Mindez jó hír annak, aki már anya, de nehéz annak, aki még küzd.

A családon, ismerősökön és a munkahelyen túl is lépten-nyomon beleütközhetünk abba, hogy a babavárást mindenki egy kicsit közügynek is tekinti. A gyerekvárás örömhír, amit még olyan helyzetekben is megosztanak az emberek, amikor nem saját magukról van szó, például amikor egy időpontkérésnél közli a recepciós, hogy xy nem lesz egy ideig, mert babát vár. Valószínűleg más egészségügyi okot nem kötne a kliens orrára…  

Nem tudom, hol van az egyensúly, mert mindenkinek máshol van. Nem vagyunk egyformák ebben sem: egyikünk többet oszt meg magáról a világgal, másikunk kevesebbet. Egyikünk többre kíváncsi a másikból, másikunk inkább befelé figyelve érzi jól magát. Az sem mindegy, milyen élethelyzetben vagyunk éppen, mert ami most fájó, kis idő múlva talán örömteli lesz.

Itt is az segít, ha tisztán tudjuk látni önmagunkat és a helyzetet, s ha az összegyűjtött információk alapján felkészülünk arra, amire tudunk.

Horváth Rita
Fotó: alateia.org