Elveszített babák – miért fontosak a rituálék?

Talán a legszívfájdítóbb helyzet, amikor azzal keresnek meg minket, hogy vetélés vagy méhen belül elhalt magzat megszülése utáni elakadásban, fájdalmas időszakban nyújtsunk segítséget. A helyzetet gyakran nehezíti, hogy ez a veszteség nem hasonlítható semmilyen más haláleseti veszteséghez: hiszen itt olyasvalakit veszítünk el, akit igazán még meg sem ismertünk.

A vetélés, korai szülés során gyakran maga az anya is életveszélyben van, így nincs sem idő, sem energia, sem lehetőség lélekben a baba felé fordulni. A hazai kórházi gyakorlatban az anya legtöbbször nem is látja a kisbabáját, ha viszont felajánlják neki, hogy nézze meg, ő maga is megriad attól, hogy vajon mit fog látni. Fél attól, hogy a babát csúnyának, fejletlennek látja majd, de fél attól is, hogy szépnek. Igazából attól fél, hogy megnehezíti saját maga számára az események feldolgozását.

Így van ez a temetéssel is: a szülők nem akarnak egy kicsi sírt, ami örökre emlékezteti majd őket a veszteségükre, később esetleg mégis fájlalják, hogy kisbabájuktól nem búcsúztak el. Később aztán előfordul, hogy megbánják a döntést, ilyenkor a terápiás folyamatban igyekszünk bepótolni, ami akkor nem történt meg.

Gyakran javaslom, hogy valamiféle rituáléval búcsúzzanak el a babától: olyan módon, ahogy nekik a legjobb, leginkább megnyugtató. Nagyon fájdalmas, ugyanakkor nagyon szép, egyben felszabadító élményekről számolnak be azok, akik megcsinálják a saját szertartásukat. Volt olyan pár, akik virágokat úsztattak le a folyón, mások kirakták a tengerparton a babákat jelképező szimbólumokat, s megvárták, míg a víz lassan elmossa őket. Megint mások levelet, verset írtak meg nem született kisbabájuknak, s ezt olvasták fel neki egy mécses lángja mellett. Volt olyan, aki egy angyalszárnyat tetováltatott magára, amiről csak ő tudja, hogy az elveszített kisbabáját jelenti, s volt olyan is, akinek az volt a lezárás, hogy végre el tudta tenni a kórházi zárójelentést egy fiókba úgy, hogy valóban azt érezte, lélekben is helyére tudja tenni a történteket.

Kimondani a ki nem mondott érzéseket, pótolni, amit nem tettünk meg még: mindezek szükségesek ahhoz, hogy lélek sebei begyógyulhassanak, mint ahogy a tüske helye is akkor gyógyul be, ha előtte kihúzzuk a tüskét.
 
Horváth Rita
Felhasznált irodalom: Singer Magdolna: Asszonyok álmában síró babák
Fotó: sendeyim.net