 „Remélem gyorsan, mert nincs sok időm, már elkezdtük a stimulációt!”
„Már mindent megpróbáltam az akupunktúrától a táncterápiáig, most kipróbálom a pszichológust is, hátha…” „Nem gondoltam, hogy hatása lehet a gyerekkoromnak a meddőségi kezelésekre, de most szeretnék lelkileg is rákészülni a következő próbálkozásra.” „Túl vagyunk négy inszemen, egyikünknek sincs semmi baja. Mielőtt lombikra megyünk, szeretnék ránézni a lelki tényezőkre.” „Nem tudom feldolgozni egyedül a babáim elvesztését, most már segítséget kell kérnem. De már megvan a következő időpontunk a meddőségi közponban, addig valahogy meg kellene oldanunk!” Öt mondat, öt különböző ok arra, hogy ki miért jött el hozzánk. Az öt mondat mögött öt történet, s öt különböző viszonyulás az időhöz. Van, akinek több időre van szüksége, van, akinek nagyon kevés ideje van. Vajon mennyi idő is kell ahhoz, hogy elérjük azt a célt, amiért pszichológushoz fordultunk? A nehézség az, hogy mint oly sok esetben, itt sincs egy igazi és minden esetre érvényes válasz. Van olyan eset, amikor néhány találkozó is sorsfordító lehet, máskor hetek, hónapok kellenek az összefüggések felismeréséhez és a változások beindulásához. Néha az orvosi beavatkozások ütemezése keretet szab a terápiás munkának is: ha szerencsénk van, kicsit hosszabbat, néha viszont egészen rövidet. S mit is értünk hatás, siker alatt a pszichológussal végzett munkában? A baba megszületését? A 12. terhességi hét elérését? A baba megfoganását? Vagy mélyebb önismeretet, jobb stressztűrő képességet? Az összefüggések jobb ismeretét? Számunkra a terápiás folyamat sikere az is, ha a közös munka segít, támogat, kísér a babáért folytatott küzdelemben. Siker az, ha a terhek kicsivel könnyebbek, a megpróbáltatások elviselhetőbbek – még ha nem is látjuk tisztán az út végét. Egy biztos: a terápiás munkát nem lehet megúszni! Itt is igaz az a szabály, hogy mindenki annyit visz el belőle, amennyit beletesz. Ha beleengedem magam a terápiás folyamatba, sokat tudok kapni tőle. Van, akinek ez könnyen és gyorsan megy, van, akinek lassabban. A közös munka tempójának igazodnia kell ehhez az egyéni tempóhoz, ezért sem lehet megmondani előre, mennyi idő kell ahhoz, hogy hasson. Elköteleződés nélkül nincs eredmény, így van ez a sportban, a munkában, a párkapcsolatban is. Miért lenne pont a terápiás munkában másképp? Ehhez is kell bátorság, mint minden új dolog kipróbálásához, de a felismert és kapott értékek megérik a befektetett energiát! Horváth Rita Fotó: indicepr.com  Biztos vagyok benne, hogy az összes lombikos pár történetéből díjnyertes filmet forgathatnának. A miénk egy egészen kellemes képpel kezdődne, egy borozós, csajos estével...
Amikor is valahol a harmadik pohár után bevallottam a barátnőmnek: több mint 4 hónapja nem menstruálok, viszont minden terhességi tesztem negatív. Arra a kérdésre pedig, hogy mikor voltam utoljára nőgyógyásznál, csak annyit mondtam, hogy ha a kimaradó hónapokat évekbe váltanánk át, még annál is régebbi lenne a dátum. Így hát megfogadtuk, hogy elmegyünk együtt a dokihoz, és utánajárunk, mi történik velem. Egy hónap múlva már a nőgyógyásznál is voltunk, aki akkor egy 6,5 centis cisztát, nagy valószínűséggel csokoládécisztát, vagyis az endometriózis egyik formáját diagnosztizálta a bal petefészkemen. Megkezdődtek a vizsgálatok, a szintén azokban a hónapokban zajló esküvőszervezésünket pedig parkolópályára tettük a Vőlegényemmel. Mire a kórházi műtőasztalra kerültem, már túl voltunk életünk Nagy Napján, igazából mondhatnánk azt is, hogy a kórházba mentünk nászútra. Vágás, de mekkora? Érzéstelenítésben, laparotómiával, vagyis egy mutatós 16 centis vágással a hasamon műtöttek. Később azonban kiderült, hogy mindenképp fel kellett volna nyitni, mert közel 2 tenyérnyi volt az összenövés, ami kétséget nem tűrően endometriózis. A méhnyálkahártyám elburjánzott, mely szövetként megtapadt a petefészkemen, és minden kimaradó ciklusom alkalmával növekedett, vért termelt - csak éppen a hasüregemben. Így nem volt kérdés: el kellett távolítani a bal petefészkemet a petevezetékkel együtt. Akkor ennek nem éreztem a súlyát. Mindenki azzal nyugtatott, hogy a természet vagy épp a Jóisten azért teremtett páros szerveket, hogy amiből nagyon kell, legyen utánpótlás. Itt pedig van is, semmi gond. A műtét után egy fél éves hormonkezelést ajánlottak, amit hezitálás nélkül el is fogadtunk a Férjemmel - akkor még nem sejtettük, hogy mivel jár mindez. Azt mondták, havi 1 szuri, legfeljebb hőhullámaim lesznek, utána pedig jöhet a baba spontán, semmi kétség! Én meg persze gyorsan ki is számoltam, hogy akkor 2016 januárjában már minden rendben lesz, márciusra teherbe is esek, és karácsonyra jöhet a baba. Az egész családnak így adtam elő a helyzetet, a lehető legnagyobb optimizmusommal - és valahányszor elmondtam ezt az "ütemezést", én is egyre inkább valóságként tekintettem rá. Álljon fél lábra, és lazítson! Az első néhány hormoninjekció előtt még csináltak ultrahangot, aztán az is elmaradozott. Eleinte bementem kora reggel a kórházba, majd irány a munkahely. Aztán egy idő után már kicsit később mentem be, és szabadnapot vettem ki a “szuris napokra”. A sorbanállás mindig négyszeres volt: betegfelvétel - recept a főorvostól - injekció kiváltása a gyógyszertárban - megvárni az egyetlen nővérkét, aki beadhatja. A várakozás alatt pedig egyre közelebb ültek a “szuris dobozosok”. Mesélték a saját történeteiket. A harmadik alkalom lehetett a hatból, mikor először rejtettem a táskámba a saját dobozomat, és ültem inkább egyedül a folyosón, csak meg ne törjön az én töretlen optimizmusom: a karácsonyfa alatt ott lesz a babánk! A nagy lendület azonban lankadni kezdett. Szinte minden mellékhatást produkáltam, 26 évesen megjártam a klimax poklának összes bugyrát, a gyógyszer pedig még azt a maréknyi nőiességemet is elvette, ami egy petefészekkel maradt. Januárban volt az utolsó injekció, ami után vártam, hogy majd újra menstruálok, de semmi. Januárban sem, februárban sem, márciusban sem… Egy szakértő nem szakértő?! Úgy alakultak a dolgok, hogy egy véletlen találkozásból adódóan márciusban egy másik nőgyógyásszal is konzultáltunk. A doktor úr még a vizsgálat előtt, a korábbi leleteimet és ultrahang felvételeimet nézegetve olyat mondott, amitől összeomlott a világunk: már 2015 októberében, vagyis a műtét után 2 hónappal volt egy újabb endometriózis a jobb petefészkemen, csak ezek szerint nem vették észre. Azonnal egy meddőségi központba irányított, azt mondta, kár volna húzni az időt újabb kezelésekkel, annyit érnénk el vele, hogy idősebb leszek, a kor pedig kiemelten fontos, valamint lelkileg rámennénk a Férjemmel mindketten. Így egy héten belül már meg is volt az első meddőségi konzultáció, mi pedig némán bújtuk az internetet éjszakánként, rövidítésekre vadászva, hogy melyikünknek milyen “szintjét” vizsgálják majd az elkövetkezendő hetekben, - mint utóbb kiderült - hónapokban. Az idő pedig csak telik… Már az elején éreztem, hogy ezt nem tudom, nem tudjunk feldolgozni, így kerestem egy speciálisan meddőségi pszichológust. A Babáraváró igazi jelként jött velem szembe, hónapokon át jártunk Ritához. Átsegített minket a hullámvölgyeken, és számtalanszor tett rendet a fejemben, mikor már én magam sem tudtam, hogy mi történik körülöttünk. Azt pedig végképp nem, hogy mire gondoljak, miben bízzak. Az általa tanított autogén tréning végig nagy hasznomra vált, naponta alkalmaztam, és tudom, hogy rengeteg köszönhetünk a terápiának. Júliusig vizsgálatokkal, majd októberig várakozással telt az idő, de Rita felkészített mindenre. Az orvosok feltételezése pedig beigazolódott: az endometriózis elzárta a jobb petevezetéket, így csak a lombik jöhetett szóba. 20 - 8 - 2 Októberben kezdődött a stimuláció, ami simán zajlott, egyáltalán nem viselt meg sem lelkileg, sem testileg. Igazából úgy vártam már (még azt a részét is, hogy injekciókat adjak be magamnak), mint a gyerekek a Mikulást. Kézzelfoghatóvá vált: ez már a célegyenes, kisbabánk lesz! A leszívás is könnyen ment, bár nem altattak, és rengeteg tüszőm volt, de annyira akartam, hogy arra nincsenek szavak. 8 embriónk lett, de sajnos mentek a fagyasztóba. Túlstimulált lettem, nem vállalták októberben a beültetést. Majd novemberben sem. Sokat veszekedtem akkoriban az orvosommal, amire nem vagyok túl büszke. Minden találkozáskor vitatkoztam, hogy márpedig adja vissza az én 2 kis embriómat, de nem tette - persze helyesen, de akkor én már semmi mást nem láttam, csak a két kis gesztenyegyereket, Kippkoppot és Tipptoppot. Végül december 21-én eljött a mi napunk! 2 baba a helyén, örömmel autóztunk haza. Ha nem is a karácsonyfa alatt Az eredményhirdetés az év végén, pont a szülinapomon volt. Az én kérésemre mindenkinek januárt mondtunk a Férjemmel - nem akartam, hogy beleéljék magukat, hogy épp a szülinapomon lesz A nap... Terhességi tesztet direkt nem is vettem, nem tartom helyesnek ilyen esetekben. A vérvétel a biztos. Viszont be kell vallanom: életünk leghosszabb 4 órája volt a vérvétel és az eredményhirdetés között. Sírtam, aludtam, hisztiztem, kiabáltam - egyszóval az érzelmi instabilitás minden lépcsőfokán végigmentem, de sikerült! A hCG-szintem az egekben, Ábel pedig ügyesen bevackolta magát. Azóta már lassan a kiutat keresgéli, ha minden jól megy, 1-2 héten belül itt lesz velünk. Az endometriózisom viszont nem múlt el sajnos, mellette lett egy cisztám is, így ketten együtt kb. 8-9 centit tesznek ki. Azért én bízom benne, hogy minden rendben lesz a jövőben is, rajtunk nem múlik majd, az biztos! Megtanultuk a leckét: mindig el kell menni a falig - és néha még kicsit tovább is! Vendégszerző: Edit Kép forrása: weheartit.com |
