 Annak a szülőnek, akinek külső, orvosi segítséggel fogan meg a kisbabája, óhatatlanul megfordul a fejében a kérdés, hogy vajon lesz-e bármilyen testi vagy lelki hatással a kisbabára az a tény, hogy az ő „létrejötte” nem spontán történt. Előző két írásomban a lombikos anyákról (itt) és a lombikos apákról (itt) írtam, most a lombikbabákkal kapcsolatos testi és lelki különbségekre vonatkozó kutatásokat és vélekedéseket járom körül.
A spontán teherbeeséshez képest az asszisztált reprodukció (ART) első lépése az inszemináció, ezt követi a lombik beavatkozás, melynek során esetenként egy kiválasztott spermiumot fecskendeznek be a petesejtbe (ICSI), illetve előfordul, amikor az embrió burkát is elvékonyítják (AHA). A beavatkozásokban részt vevő párok gyakran gondolnak arra, hogy vajon a spermák kiválogatása vagy maguk a beavatkozások hatással lesznek-e a babára? Azt feltételezhetnénk, hogy a szelekció pozitív, a beavatkozások pedig negatív hatással lehetnek. A nem spontán fogant babákat először orvosi szempontból vizsgálták: összehasonlították a spontán fogant, a lombik, és az előzetesen genetikailag vizsgált embriókból születetett babákat. A kutatások nem találtak különbséget a fenti csoportokban a terhességek lefolyásában, a szövődmények kialakulásában és a babák fejlettségében. Később az értelmi és az érzelmi képességeket is mérték a gyerekeknél, s azt találták, hogy a gyerekek 10 éves korára az esetleges korábbi különbségek kiegyenlítődtek. (Vannak olyan kutatások, melyek 8 éves gyerekeket nézve magasabb IQ értékeket találtak az asszisztált reprodukcióval fogant gyerekeknél, ám ez valószínűleg inkább egyéb tényezőkkel volt összefüggésben, mint pl. a szülők magasabb életkora.) A mozgásfejlődést és a szociális fejlődést tekintve a kutatások szintén nem találtak különbséget a spontán fogant és lombikbabák között. Érdekes vizsgálati eredmény viszont, hogy a szülők felülértékelik a gyerekeknél később esetleg jelentkező problémákat. Ha a gyerek szociális kapcsolataiban vagy viselkedésében probléma adódik (például a gyerek visszahúzódó, nehezen teremt kapcsolatot vagy éppen hiperaktív), a szülők hajlamosak azt felnagyítani, és a gyerek fogantatásának, kihordásának, születésének körülményeivel összefüggésbe hozni. A gyerekek pedagógusai viszont gyakran nem látják a problémát kirívónak, a többi gyerek problémáitól eltérőnek. Ha belegondolunk, ez a szülői hozzáállás inkább a szülő saját hiedelmeiről és félelmeiről szól, mintsem a gyerek valódi helyzetéről: „azért nem tud barátkozni senkivel a fiam, mert a sok kudarc után én sem mertem elhinni a terhesség elején, hogy velem marad” vagy „biztosan azért hiperaktív a gyerek, mert lombikbaba”. Mindezt a vélekedést átszőheti a bűntudat, hogy „valamit nem csináltam jól”. A gyerek oldaláról a lelki részét nézve sem könnyű lombikbabának lenni: vannak olyan nézetek, melyek szerint ezek a babák érzik, hogy rájuk nagyon vártak, vágytak szüleik, így szorosabban kötődnek, érzékenyebbek szüleik jelzéseire és felelősségteljesebbek, mint spontán fogant társaik. Ezzel el is jutunk ahhoz a kérdéshez, hogy vajon kell-e beszélnünk lombikbabánknak arról, hogy ő lombikbaba? Ha (egyes vélekedések szerint) a gyerekek úgyis érzik, hogy ők mások, mint a többiek, akkor nekünk, a szüleiknek kell-e magyarázatot adnunk erre? Azt gondolom, ennek e kérdésnek a megválaszolásához is sokat segít, ha meg tudjuk vizsgálni magunkat: a hiedelmeinket, a félelmeinket, de ez már egy következő bejegyzés témája lesz! Horváth Rita Fotó: hdwallpepars.in |
