 Legutóbb arról írtam (itt), hogy vajon más anya lesz-e azokból a nőkből, akik inszeminációval vagy lombik segítségével válnak anyává. Most az apákon a sor: vajon ők hogy élik meg a szülővé válást? Van-e különbség az apává válásban, ha minden gond nélkül, vagy ha orvosi segítséggel fogan meg a baba?
Apává válni nehezebb dolog, mint anyává válni. Apának lenni nem olyan ösztönös, eleve elrendelt dolog, mint anyának lenni: az apaságért meg kell dolgozni! A férfiak apává alakulását ugyanis nem segíti az a kilenc hónapig tartó testi élmény, amikor az anyák a sejtjeikben érzik, hogy a baba napról napra nő, fejlődik bennük. Ezért van az, hogy az apák boldogan figyelik ugyan a baba mozgását a pocakon kívülről, igazából mégis azt várják, hogy bújjon ki végre a kisbaba, és ők is érezhessék, hogy létezik. Lombikos apának lenni kétszeresen is nehéz: a férfiak is átélik a hiábavaló várakozást, a kudarcokat, s ezek ugyanúgy megterhelik őket is, mint párjukat. Emellett a nő testi és lelki támogatásának feladata is rájuk hárul. A lombik beavatkozást gyakran hatja át a bűntudat a férfiak oldalán is: „miattam kell a páromnak ezt a tortúrát elviselnie” vagy éppen féltik a párjukat, nehogy valami baja legyen. A férfiak megélhetik azt is, hogy segítség nélkül nem képesek utódot létrehozni, s ez alááshatja az önbecsülésüket. Másrészt a babára várás megpróbáltatásai gyakran meg is erősítik a kapcsolatot, illetve a próbálkozással eltöltött idő alatt a férfiaknak is van idejük lélekben felkészülni az apaságra. Vannak jelentős különbségek abban, ahogyan a nők és a férfiak megélik azt a helyzetet, amikor gyermekük megfoganásához külső, orvosi segítséget kell igénybe venniük. Míg a nők életében szinte minden területet áthat a gyermek utáni vágy (úton-útfélen várandós nőket látnak, a munkájukban sem tudják kizárni a babával kapcsolatos gondolatokat), addig a férfiak általában sikeresebben el tudják választani a gyerekvárás kérdését életük egyéb területeitől. Így például a munkájukban vagy a baráti kapcsolataikban ugyanúgy tudnak működni, mint a babára várás előtt. S vajon mi a helyzet akkor, amikor megszületik a (lombik)baba? Féltőbb, túlvédőbb lesz az apa, mint apatársai? A kutatások szerint hosszú távon a kezdeti különbség eltűnik, a szülőséget és a nevelési stílust inkább más tényezők határozzák meg, mint például az alapszemélyiség vagy az otthonról hozott minta. Nem az a fontos, miként leszünk szülők, bármennyire az van a figyelem középpontjában akkor, amikor benne vagyunk a folyamatban. Az a fontos, hogy amikor szülők leszünk, a kezdeti bizonytalanságok leküzdése után ugyanolyan szülőkké válhatunk, mint amilyenek a lombik nélkül lettünk volna! Horváth Rita Fotó: articlecube.com  Azt mondják, amikor megszületik a baba, akkor születik meg az anya is. Vagy mégsem? Talán az anya már korábban megszületik a nőben, aki gyermekre vágyik? A bennünk élő, magunkról alkotott anyakép már a várandósság alatt, sőt: sok esetben már a várandósság előtt kialakul, formálódik. Mit gondoltok, más anya lesz az, aki orvosi segítséggel: inszeminációval vagy lombikkal válik anyává? Befolyásolja a nőben formálódó anyaképet, ha a nő nem spontán, hanem segítséggel lesz anya? Igen is, meg nem is.
Annak, aki spontán teherbeesés után válik anyává, hét-nyolc hónapja van arra, hogy hozzászokjon a gondolathoz: anya lesz. Azoknak a nőknek viszont, akiknek nehézségeik adódnak a gyermekvállalásban, s így kénytelenek több időt várakozással tölteni, mint amennyit szeretnének, bőségesen van idejük arra, hogy a saját anyaságukon gondolkodjanak. A gyakran évekig tartó procedúra eredményeként a gyermekvállalásban inszeminációval vagy lombikkal segített anyák már az elejétől nagyobb szorongással indulnak, mint szerencsésebb társaik. Gondoljunk csak arra például, mikor és milyen körülmények között tudja meg egy várandós kismama azt, hogy gyermeket vár! Míg a várva várt babák anyukái már a beavatkozások legelejétől a pozitív tesztet várják (végigizgulva ezt az időszakot), addig másoknak csak akkor fordul meg a fejükben, hogy esetleg babát várnak, mikor már régóta késik a vérzés, esetleg a terhesség egyéb tünetei (rosszullét, hányás, mellfeszülés) ébresztenek gyanút bennük. S a pozitív tesztet sok esetben hosszú évek sok kudarca, bánata előzi meg, nem csoda hát a babáért első pillanattól érzett nagyobb aggódás. Ezek alatt az évek alatt az anya gyakran érezhette azt, hogy nem ő irányítja a dolgokat, így nem könnyű most elhinni, hogy innentől már minden rendben lesz a babával is, s ő anyaként is mindent elég jól fog csinálni. Gyakran a környezet is azt sugallja, hogy ezek a babák nagyon értékesek (persze minden baba az!), és nem engedhető meg az orvosok részéről semmilyen kockázat felvállalása, legyen szó a várandósság alatti vizsgálatokról vagy a szülésről. Azt gondolhatnánk, hogy azok a nők, akik valamilyen beavatkozás segítségével lettek anyák, s sokat vártak arra, hogy kisbabájuk szülessen, aggódóbbak, túlvédőbbek, mint azok, akiknek ezzel nem voltak nehézségeik. De a kutatások nem ezt mutatják. Ezek a nők az elején nehezebben hiszik el magukról, hogy jó anyák tudnak lenni, mivel a sikertelen kezelések hatásaként már maguk is kételkednek néha abban, hogy nekik ez menni fog. Később azonban ugyanolyan anyák lesznek ők is, mint társaik. A kezdeti több aggodalom után ők sem aggódnak többet, mint más anyák. A lombikos anyák a várandósság elején lassabban tudják/merik beleengedni magukat az anyaságba, a kötődés a babához picivel később alakul ki, viszont akkor annál erősebb lesz! A baba megszületése után több kétségük lehet azzal kapcsolatban, hogy jól csinálják-e, mint azoknak a társaiknak, akiknek nem kellett annyit küzdeniük a babáért. Ám ezekre a kétségekre fel lehet készülni, és gyorsan el lehet oszlatni őket! Ebben lehet és kell is segíteni az orvosi segítséggel anyává váló nőket, hogy kezelni tudják aggodalmaikat a várandósság alatt, illetve el tudják hinni mielőbb: most már minden rendben van, és ez így is marad! Horváth Rita Fotó: popsugar.com |
