 Pedig igazából nem is rá haragszunk, hanem a világra, a sorsra, a csillagokra... Magunk sem tudjuk megfogalmazni pontosan, hogy kire vagy mire haragszunk. De a harag és a feszültség ott fortyog bennünk, és valahol muszáj kitörnie.
Olvastam valahol egy történetet, amiben egy férfi mindenét elveszítette egy földrengésben: a házát, a feleségét, a gyerekeit. Csak az anyja és ő maradtak életben. És ott, a romokon ez a férfi valami apróság miatt pofon ütötte az anyját. Mert az Istent nem tudta pofon ütni… Hát valahogy így vagyunk ezzel mi is, amikor hónapról hónapra szembesülünk azzal, hogy megint megjött a vérzés, megint nem sikerült teherbe esni. Árgus szemekkel figyeljük a testünket peteérés környékén, aztán a nem várt menstruáció közeledtével, és kutatjuk a jeleket, hátha most másképp lesz, hátha most megtörténik a csoda! Az újabb és újabb kudarcok aztán néha kétségbeesésbe döntenek, máskor haragra lobbantanak. Ilyenkor könnyen megtörténhet, hogy kitör belőlünk az összegyűlt feszültség, és arra zúdítjuk, aki a közelben van, aki szeretünk. Tudjuk, persze, hogy nem ő tehet az egészről, hogy senki nem hibás. De az Istent nem tudjuk pofon ütni. Néha banális semmiségek miatt robban a bomba: „Már megint a szennyestartó mellé dobtad a zoknidat!” vagy „Már megint benne hagytad a mosnivalóban a papírzsebkendőt!” Máskor súlyosabb mondatok hangzanak el: „Haragszom rád minden miatt!” S a kimondott mondatokat viharos veszekedés vagy hosszú, fagyos csend követi. Mindannyian feszültek vagyunk a várakozásban és kezelések alatt: férfiak és nők egyaránt! Folyamatos stresszhelyzeteknek vagyunk kitéve, s gyakran még a párunk felé is nehéz kommunikálni, hogy milyen elveszettnek és ijedtnek érezzük magunkat. Közben szeretnénk erősnek látszani - már csak a másik miatt is – s ennek a látszatnak a fenntartása is sok energiát követel tőlünk. Nem csoda, ha néha elfogy az erőnk, és kiszaladnak a szánkon a fenti mondatok. A baj az, hogy ezzel bántjuk a másikat, és magunkat is. Nagyon is érthető ez a helyzet, hiszen ki másra zúdítanánk a haragunkat, mint a párunkra, hiszen ő az, aki érti, miben is vagyunk benne, és ő az, aki még ezt is el tudja viselni. Az, hogy rá merjük önteni a haragunkat, azt is jelenti, hogy bízunk abban, hogy ő ezt is elbírja. Bízunk abban, hogy a kapcsolatunk még ezt is kibírja. Mégsem jó szabadjára engedni minden indulatunkat, mert olyan sebeket ejthetünk a másikon, amik mélyebbek, mint hinnénk. Sokszor még annál is mélyebbek, mint amennyire a társunk gondolja. Nem mindig vagyunk abban az állapotban, hogy mérlegelni tudjuk, ez az érzés most nem a másiknak szól, hanem valahonnan belőlünk, a saját feszültségünkből fakad. De akkor sem késő ezt belátni, ha már kimondtuk, amit nem, vagy nem úgy kellett volna. Sose késő beismerni, hogy ez most rólunk is szól! S ez a beismerés sokat számít a másik félnek is, higgyétek el! Horváth Rita Fotó: theguardian.com  Sok mindenről beszélünk, amikor a hosszúra nyúlt babára várásról van szó, de az a tapasztalatom, hogy a szex nincs az elsők között. Pedig ha belegondolunk, mégiscsak itt kezdődik a fogantatás…
Két szempontból is szóba jöhet a szex: ha nincs biológiai oka annak, hogy késik a baba, érdemes ránézni a lelki tényezőkre (persze nem csak ilyenkor). S a hozott családi mintáink, nem tudatos félelmeink vagy vágyaink mellett nem mindegy az sem, hogy milyen a viszonyunk az intimitáshoz és a szexhez. A másik téma éppilyen fontos: hogyan is hat a sikertelenség és a kudarc, illetve az egyre görcsösebb gyermek utáni vágy a szexualitásra. Amikor egy pár megkeres azzal, hogy régóta szeretnének babát, s a sok sikertelen próbálkozás már felemésztette az erejüket, ők maguk is sok lelki tényezőt neveznek meg, amik a sikertelenség hátterében állhatnak. Leggyakrabban a saját szüleiket és gyerekkorukat említik, ahol sérelmeket éltek át vagy a munkahelyi stresszt nevezik meg, mely aránytalan terheket tesz rájuk. A szexualitás csak jóval később kerül szóba (már ha szóba hozzák egyáltalán). Ez részben érthető is, hiszen legtöbben nehezen beszélünk a legintimebb dolgainkról, idő kell ahhoz, hogy meg tudjunk nyílni egy idegen előtt. Másrészt nyilvánvaló, hogy a gyermek „létrejöttének” nehézségei esetén a szexualitás megkerülhetetlen téma. Emellett könnyű meglátni azt a párhuzamot is, hogy az anyaság is a befogadásról, önmagunk átadásáról szól – csakúgy, mint a szerelmes együttlét. Érdemes hát elgondolkozni ezen, még ha először kissé furán, kellemetlenül is érezzük magunkat! Az őszinte válaszok közelebb vihetnek önmagunk és a helyzetünk megértéséhez. A másik esetben a szexben inkább a következményeket éljük meg, mintsem az okokat keressük. A kapcsolat elején gyakran a szex inkább az örömszerzésről szól, nem a gyerekvállalásról. Amikor azonban egy pár elhatározza, hogy kisbabát szeretne, minél több próbálkozás telik el eredmény nélkül, annál inkább kezd teljesítmény jelleget ölteni a szexualitás. A fogamzóképes napok számon tartása megöli a spontaneitást, hiszen akkor kell együtt lenni, előtte meg nem ajánlatos, mert az lerontja a sperma minőségét. Rókafogta csuka helyzet ez is: azért szeretnénk babát, mert szeretjük egymást, és ő a szerelmünk gyümölcse, de minél inkább „akarjuk” hogy megszülessen, annál kevesebb örömet találunk az együttlétekben, mert már csak arra tudunk gondolni, hogy most vajon sikerül-e... Azt gondolom, nagyon fontos, hogy az életünkben legyen öröm akkor is, amikor már nagyon vágyunk a babára, s a sorozatos kudarcok megkeserítenek minket. Hiszek abban, hogy egy kisbaba olyan helyre szeretne megszületni, ahol öröm várja. És persze tudunk olyan babákról is, akik az anya ciklusának abban az időszakában fogantak, amikor biológiailag nem lett volna lehetséges, amikor az együttlét célja „csak” az öröm volt. Szóval hajrá! Horváth Rita Fotó: huffingtonpost.co.uk |
