Rozi, Dóra és Marcsi nem sok mindenben hasonlítottak egymásra: Rozi marketing tanácsadó, Dóra fodrász, Marcsi orvos. Rozi Budapesten él, Dóra és Marcsi vidéken. Rozinak és Marcsinak még nincs gyermeke, Dórának már van egy középiskolás nagyfia. Más filmeket szeretnek, más zenét hallgatnak, másmilyen ruhákat hordanak. Volt valami mégis, ami közös volt bennük: mindhárman elmúltak 40 évesek, babát szerettek volna, és lombik kezelésekre jártak. S mindhárman  pszichológushoz fordultak.

Rozi és férje sok csalódást megéltek: Rozi megfogant ugyan többször is, de mindig elvetélt. A lombik kezelések között egy alkalommal spontán is teherbe esett, de ezt a babát sem tudta megtartani. Közben teltek az évek: a barátnők sorra szülték a gyerekeket, s mikor Rozi húga – 3 hónappal az esküvője után – bejelentette, hogy babát vár, Roziban eltört valami. Ez már olyan nehéz volt, hogy kellett valaki, aki segített. Akinek kimondhatott bármit, ami eszébe jutott: aki nem nézett rá ferdén, mert haragudott a saját testvérére is. Ekkor keresett pszichológust.

Rozi a foglalkozások alatt ki tudott mondani mindent, ami bántotta. Lassanként meglátta újra, hogy az élet sok szépet kínál számára, s már el tudta képzelni gyerek nélkül is. A jelmondata ez lett: „Elfogadom, bármi is történik!” Közben egy másik meddőségi intézetben felfedeztek egy olyan elváltozást a szervezetében, ami okozhatta a vetéléseket. Egy nőgyógyászati műtét után a következő próbálkozás sikerrel járt.

Dóra korán szülte a fiát: nagy szerelem volt, lángoló, első látásra tudták, hogy egymásnak teremtette őket az ég. Aztán mégis vége lett, Dóra kettesben maradt a fiával, 10 évig nevelte egyedül. Akkor találkozott Péterrel, a második férjével, aki 14 évvel idősebb volt nála. Péter özvegyen maradt, két felnőtt lánya már kirepült. Néhány év múlva megérett bennük az elhatározás: szeretnének egy közös gyereket. Fél év próbálkozás után eljutottak egy meddőségi intézetbe, ahol Dóra életkora miatt azonnal a lombikot javasolták. Az első próbálkozás nem sikerült. Úgy döntöttek, a második lesz az utolsó próbálkozás. Dórának abban kellett a pszichológus segítsége, hogy el tudja fogadni, ha ez a próbálkozás sem sikerül, s el tudja engedni a gyermek utáni vágyakozást.

Dóra megtanulta kezelni a benne lévő nyugtalanságot, feszültséget. Nyugodtan várta a második, utolsónak szánt beavatkozást. Felismerte, hogy férje szeretete biztos pont az életében, függetlenül attól, hogy születik-e közös gyermekük. „Ahogy lesz, úgy lesz! Péter mindenhogy szeret!” – fogalmazta meg. A második próbálkozás sikerrel járt.

Marcsi későn ismerte meg a párját: egy elromlott első házassággal a háta mögött, 38 évesen örült, hogy megtalálta élete másik felét. Hálát adott a sorsnak, hogy összehozta őt Istvánnal. Néha azért haragudott is a sorsa, hiszen kisbabával nem ajándékozta meg őket. Hamar egy meddőségi intézetben találták magukat, s Marcsi a második lombik beavatkozás után egy pszichológust is megkeresett. Valahogy kezelni akarta azt a sok feszültséget, ami a próbálkozások során egyre csak halmozódott benne. A következő beültetést már a pszichológus támogatása mellett csinálta végig, sajnos az sem hozta meg számukra a várt sikert.

Marcsi idővel elfogadóbb lett, kész volt elfogadni, amit az élet ad. „Hagyom, hogy a dolgok megtörténjenek!” – ez lett az a mondat, amelyben összefoglalta ezt az érzést. A 42. születésnapja után kezdték el az újabb stimulációt. Marcsi időközben sok mindenen változtatott az életében: korábbi, nagyon stresszes munkáját egy kevésbé megerőltetőre cserélte, elkezdett mozogni, diétázni. Most bizakodó, s várja, hogy „a dolgok megtörténjenek”.    

Rozi, Dóra és Marcsi: három 40 feletti nő, három különböző élet. De a gyermek utáni vágy mellett abban is hasonlóak, hogy mindhárman el tudták fogadni, amit az élet ad. „Elfogadom, hagyom, ahogy lesz, úgy lesz!” – vallják, s nem csak mondják, valóban így is gondolják. Talán ez az elfogadás a megnyugváshoz, belső békéhez vezető út.
..................................................

A leírt esetek alapja a valóság, de a neveket, és néhány adatot megváltoztattunk.

Horváth Rita

​Fotó: blogmindvalley.com 

„Pontosabban nemcsak tőle: elmondom nektek, mire tanított meg az a küzdelmes folyamat, aminek a végén megszületett a kisfiam.

Az elejét unalomig ismeritek: babát szerettünk volna, nem gondoltuk, hogy ezzel nehézségeink lesznek, aztán mégis lettek. Vizsgálatok, inszeminációk, lombikok… De nem is erről akarok beszélni. Hanem arról, hogy egyszer csak észrevettem, mennyit változtam azok alatt az évek alatt, míg a kisbabáért küzdöttünk. És csodálkozva döbbentem rá, hogy mennyi mindenben fejlődtem! Hogy a sok csalódás, szomorúság mellett mennyi mindent kaptam! S hogy mire gondolok?

Először is a kapcsolatomra a párommal. Amin együtt keresztülmentünk, az nem eltávolított minket egymástól, hanem még szorosabbra fűzte a köztünk lévő köteléket. Megláttam benne olyan dolgokat, amiket másképp talán sose láttam volna meg: hogy milyen türelmes, kitartó, elviseli az érzelmi hullámzásaimat, és mindenben támogat. Hogy nagyon szeret, s ebbe még az is belefér, hogy kibírja, ha nem születik közös gyerekünk. Hogy milyen bizakodással tud a jövőbe nézni még akkor is, amikor nekem egyetlen pozitív gondolatom sincs. Hogy az az életének az alapgondolata, hogy mi ketten együtt mindent megoldunk!

Aztán a türelemre gondolok, valamiféle elfogadásra, életbölcsességre, az élet és a természet tiszteletére. Megtapasztaltam, hogy milyen kicsi is vagyok, s hogy mennyire nem az én kezemben van az irányítás. Az élet csodája, az emberi test működésének bonyolultsága alázatra tanított: ma már fel tudom fogni (azt hiszem), mekkora csoda és adomány, ha az embernek egészséges kisbabája születik!

Eszembe jut az is, mik most az igazán fontos dolgok az életemben. Nekem a gyerekvállalási nehézségek hozták meg azt a váltást, hogy más szemmel tudok ránézni az életem dolgaira, mint korábban. Ha nem kellett volna keresztülmennem a sok próbálkozáson és csalódáson, talán még ma sem fognám fel, hogy mi is az, ami igazán számít. Ha spontán, minden gond nélkül fogantak volna meg a gyerekeim, talán még ma sem érezném át, hogy fontosabb ott lenni a kisfiam óvodai karácsonyi ünnepségén, mint a stratégiai megbeszélésen.

Ne gondoljátok, hogy örülök, hogy mindezen keresztül kellett mennem! Senki nem vágyik a sok fájdalmas vizsgálatra, szurkálásra, aggódásra! De ma már tudom, mennyit fejlődtem azáltal, hogy küzdöttem. Hogy is szól a mondás? Ami nem öl meg az megerősít? Rám nagyon igaz: nem kértem, nem kerestem a megpróbáltatásokat, de érettebben, bölcsebben jöttem ki belőlük.”

Lejegyezte: Horváth Rita

Kép forrása: pinterest.com