 Nemcsak a nők, hanem a férfiak lelki működésében is lehetnek olyan gátak, amelyek megnehezítik a megtermékenyülést. Több olyan párral dolgoztam, ahol nem volt biológiai oka annak, hogy elmaradt a várva várt terhesség, így bepillanthattam a férfiak lelki működésébe ilyen helyzetekben is. Mik is azok a tényezők, amelyek befolyásolhatják a férfiak termékenységet? Ezek közül szedtem össze néhányat ebben a cikkben.
1. Stressz mindenek előtt A munkahelyén éjt nappallá téve dolgozó, munkahelyéért aggódó vagy azt éppen elveszítő férfi gyakran nem képes másra koncentrálni, akár potenciazavarai is lehetnek. A szorongás azt is eredményezheti, hogy a férfi teljesít az ágyban, de a sperma „üres”, nincs benne egyetlen sejtecske sem, ami megtermékenyíthetne egy petesejtet. Így adódhat az a helyzet, hogy a néhány hete még megfelelő spermakép mellett a valóságban még sincs esély. 2. A meddőség okozta stressz A férfiak nehezebben mutatják ki az érzéseiket, mint a nők, és például a stresszt is másképp kezelik. Míg a nők kibeszélik magukból a fájdalmas élményeket, kisírják magukat a barátnőik vállán vagy vigaszt keresnek internetes fórumokon, közösségekben, addig a férfiak az őket bántó dolgokat gyakran még a legjobb barátjukkal sem osztják meg. A férfiak hajlamosabbak az őket emésztő gondokat testi tünetekbe fordítani, vagy valamilyen külső stresszoldó (például alkohol) segítségével kezelni. Nem tagadhatjuk, hogy a vizsgálatok, meddőségi kezelések stresszt jelentenek a pár mindkét tagjának, s ez a stressz nem kedvez a megtermékenyülésnek, a befogadásnak. 3. „Olyan jó életünk van kettesben!” A gyermekért küzdő párok gyakran magas életszínvonalon élnek, élvezik a munkájukat és az együtt eltöltött szabadidőt, s annyira jól érzik magukat a párkapcsolatukban és az életükben, hogy tudattalanul (még) nem szeretnék, hogy bővüljön a család. 4. Apává válni ijesztő? Néha a férfiak tudatos szinten akarják a babát, de talán még nem nőttek fel arra, hogy apává váljanak. Lehetséges, hogy túlságosan korán kellett apaszerepet vállalniuk egyedülálló édesanyjuk vagy kisebb testvéreik mellett, vagy esetleg attól félnek, hogy így végképp elköteleződnek gyermekük anyja mellett... Ti mit gondoltok ezekről? Elképzelhetőnek tartjátok akármelyiket a fentiek közül? Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre: nőkére és férfiakéra! Horváth Rita Fotó: parentingwithouttears.com  Mostanában egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy mind az élettársi viszonyban, mind a házasságban élők között egyre elterjedtebb a külön kassza. Mit is jelent ez a gyakorlatban? Általában azt, hogy a párok a közös kiadásokat fele-fele arányban rendezik és a többi pénzt pedig mindenki a saját számláján tartja. És azt arra költi, amire akarja. Lehet, hogy ez egyfajta szabadságérzetet ad? Önállóságot, függetlenséget? Hiába élnek kapcsolatban, nem függnek egymástól, mindenki a maga ura? Bizonyára ez is lényeges szerepet játszik.
A közös kassza hagyománya messzire nyúlik. Régebben általában nem volt kérdés, hogy a háztartási kasszát a nő kezeli. A férj hazaadta a pénzt, és ha a feleség is dolgozott (a II. világháború után már egyre gyakrabban fordult elő) ő is betette a keresetét a közösbe. Közös kassza, közös jövő, közös célok, közös jövő. A havi kiadások után megmaradt pénzt ideális esetben közösen gyűjti a pár és közös célokra is használják fel. Ez erősíti az összetartozást, biztonságot nyújt mindkét félnek. Ha egy pár közös kasszán van, akkor nem kérdés, hogy ha ne adj isten, valamelyikük elveszíti a munkáját, vagy bármi miatt többlet kiadása lesz, akkor közösen fogják ezt a problémát megoldani. Nem kell félni a jövőtől, nincs bizonytalanság. Mi történik akkor, ha egy külön kasszán lévő pár elhatározza, hogy gyermeket szeretne? Elméletben semmi, minden megy a maga útján. De a nőkben ilyenkor akarva-akaratlan felbukkannak olyan kérdések, mint: „Mi lesz, ha venni szeretnék majd magamnak valamit? Mindig a férjemtől kell majd kérnem pénzt?” vagy a jövőre vonatkozó gondolatok: „Ha gyereket szeretnék, akkor már most el kell kezdenem félretenni a pénzt, hiszen a GYES semmire sem elég.” Tudom, hogy elég furcsán és hihetetlenül hangzanak ezek a mondtatok, de nem egyszer hallottam őket a meddőségi problémákkal kapcsolatos pszichológiai tanácsadás során. Érdekes módon sokszor olyan esetekben, ahol úgymond semmi akadálya nincs a gyermekáldásnak, egyik félnél sem találtak olyan egészségügyi problémát, ami a termékenységi nehezítettséget indokolná. De az inszeminációt vagy lombik kezelést is megnehezítheti ez a tényező. A külön kassza fiatalon összekerült pároknál nem annyira gyakori. Úgy tapasztaltam, hogy a magasabb életkorral és önálló egzisztenciával rendelkezőknél viszont egyre természetesebb ez a fogalom. Ha egy nő nem érzi magát biztonságban, - és az anyagi biztonság nagyon fontos! – akkor akár ez is akadálya lehet a gyermekáldásnak. A közös kassza erősíti az összetartozást, biztonságot ad és a közös jövő felé mutat. Szeretném hangsúlyozni, hogy a fenti megfigyelések a személyes tapasztalatomat tükrözik. Erre irányuló kutatásokat egyelőre nem találtam. Ezért kíváncsian várom a különböző véleményeket. Molnár Enikő  Avagy: meghallod-e, ha dicsérnek? A címben szereplő hasonlatot egy párterápiás konzultáción mondta nekem egy férj, amikor a feleségéről beszélt. Mert a félig áteresztő hártya – mint ahogy a neve is mutatja – nem mindent ereszt át, enged be, csak nagyjából a felét annak, ami be akar jutni. Pont, mint az ő felesége, aki inkább csak a rosszat, elmarasztalót hallja meg, s ha megdicsérik, abban is talál valamit, amit tud negatívan (is) érteni. A mondatot a feleség is hallotta, s kénytelen volt egyetérteni vele... Hát igen, vagyunk így ezzel néhányan, hogy ha megdicsérnek minket, azt vagy nem is hisszük el igazán (Áááá, biztos, csak kedves akar lenni, nem is gondolja komolyan) vagy egyszerűen elengedjük a fülünk mellett. Bezzeg, ha kritikát kapunk! Felnagyítjuk, nagyobb jelentőséget tulajdonítunk neki, mint amekkora valójában van, vagy személyes támadásnak vesszük, ahelyett, hogy elgondolkodnánk, hogy mi az, amit a hasznunkra fordíthatunk belőle.
Talán Nektek is ismerős a helyzet, amikor egy ártalmatlan, jó szándékú megjegyzés mögött, ami talált egy kis hibát a munkánkban, már kétségbe vonjuk a saját alkalmasságunkat az adott munkára vagy neadjisten az egész pályára vonatkozóan. És ez hasonlóan működik a magánéletben is: Elsóztam az ebédet? Nem vagyok jó feleség! Elfelejtettem a sógornőm szülinapját? Biztos az egész család utálni fog érte! December 20-án még nem vagyok készen a karácsonyi ajándékokkal? Alkalmatlan vagyok a családi életre! Sír a kezemben a hathetes unokaöcsém? Biztosan nem leszek jó anya! Keresgélhetnénk azt is, hogy vajon miért is vagyunk mi ilyenek, mikor pedig ismerünk olyanokat is, akiket majd’ szétvet az önbizalom, meg vannak győződve róla, hogy mindent jól csinálnak. Vagy olyanokat, akik a legnagyobb lelki nyugalommal hagyják, hogy mindent más csináljon helyettük, s közben egy icipici rossz érzésük sincs. Talán nem dicsértek minket eleget, amikor kicsik voltunk? Vagy túl sokat dicsértek minket, ezért aztán megszoktuk, természetesnek vesszük, de félünk a kudarcoktól? Igazából nem is ez a lényeg! Első lépésként elég, ha más szemmel nézünk magunkra és a minket ért kritikára vagy minket illető dicséretre! Megköszönjük a bókokat, hosszabban ízlelgetjük és jobban elraktározzuk a pozitív visszajelzéseket, mint eddig, s a negatív észrevételekben is igyekszünk megtalálni azt, amiből tanulni tudunk. Egy amerikai cégnél azt hallottam, hogy nem pozitívumok és negatívumok vannak, hanem pozitívumok és delták, ahol a delták azokat a dolgokat jelentik, amiken változtatni érdemes, és változtatni lehet. Nekem teszik ez a gondolat, Ti mit gondoltok? Horváth Rita  Testünk sokféleképpen üzen nekünk.
Néha nem is vesszük észre olyan aprók a jelzések, máskor pedig olyan erőteljes a fájdalom, hogy már csak arra tudunk koncentrálni, hogy hogyan szüntessük meg. Vajon odafigyelünk-e eléggé magunkra? Elgondolkodunk-e azon, hogy vajon mi lehet az oka egy erősebb szívdobogásnak, zsibbadó testrésznek vagy akár egy fejfájásnak? Megengedjük-e magunknak, hogy őszintén reagáljunk az érzéseinkre, testérzeteinkre vagy megérzéseinkre? Ledőlünk-e pihenni, ha fáradtak vagyunk? Időben eszünk-e, iszunk-e, ha éhesek és szomjasak vagyunk? Általában még ezeket a testi szükségleteinket is elnyomjuk, félretesszük, hiszen minden más annyival fontosabb. Folyamatosan próbálunk megfelelni az elvárásoknak, a külső nyomásnak. Hiszen nem okozhatunk másoknak csalódást, mit fognak szólni??? És közben nem engedjük meg magunknak azt sem, hogy igazán megéljük érzéseinket: örömet, bánatot, csalódottságot, fájdalmat. Higgyük el, hogy a testünk bölcs. Tökéletesen van megteremtve. Ha ebben a tökéletes rendszerben zavar támad, annak oka van. Ilyenkor mindenképp álljunk meg egy pillanatra és figyeljünk oda magunkra, az érzéseinkre. Mindezt persze egy olyan társadalomban, amely azt sulykolja belénk, hogy „nincs idő a fájdalomra”, ahol csak bekapjuk a megfelelő fájdalomcsillapítót és rohanunk tovább. Kultúránk azt neveli belénk, hogy fájdalom valami rossz, gyógyszerrel rögtön el kell tompítani, tudomást sem kell róla venni – pedig ennek nagy ára van. Sok betegséget az éveken át elfojtott, tudomásul nem vett, meg nem élt testérzetek, érzések vagy érzelmek okoznak! Nagyon fontos lenne, hogy minden nap szánjunk időt magunkra, megálljunk, lecsendesedjünk, és csak befelé figyeljünk. Ha jelez a testünk, figyeljünk oda, és próbáljuk megérteni, hogy mit üzen nekünk és mit kellene tennünk ahhoz, hogy jobban legyünk. Figyeljük meg, hogy mit érzünk a testünkben és tegyük fel magunknak az alábbi kérdéseket:
Éljük meg hát érzéseinket, figyeljünk oda testünk jelzéseire. Hiszen mi magunk tudjuk a legjobban, hogy mire van szükségünk ahhoz, hogy harmóniában legyünk önmagunkkal és a világgal. Molnár Enikő |
