Mondatok, amik a lelkünkbe taposnak

„35 évesen minek akar már gyereket!” „Persze, én megértem, hogy lombikra járnak, de én is akkor akarok szabira menni!” „Nekem is nehezen jött össze a harmadik baba, majdnem fél évig próbálkoztunk!”

Ismerősen cseng a fenti néhány mondat? Hallottatok már Ti is ezekhez hasonlókat? Ilyen az, amikor a környezet (számunkra) rosszul reagál arra a helyzetre, amiben vagyunk. A terhes, huszonéves kolléganő (aki nem tudja, hogy a mellette ülő már hosszú évek óta egy kisbabáért küzd), fennhangon hirdeti a véleményét mindenkinek, hogy 35 fölött már minek is szülni. A látszólag együtt érző kolléga, aki mindenről tud, mégsem tud egy kicsi megértést sem tanúsítani, amikor az ő szabadságáról van szó. A háromgyerekes sógornő, aki vigasztalásul elmeséli, hogy neki is voltak nehézségei: 3 vagy 4 hónapig várniuk kellett a harmadik teherbeesésre. A saját testvérünk, akinek már van gyereke, és nem mutat semmi együttérzést. Vagy éppen a saját anyánk, aki egyetlen kérdést sem tesz fel, pedig tudja, hogy mi történik….

Néha ismeri a történetünket az, aki rosszul reagál, néha nem. Van úgy, hogy „tudatlanul” hangzik el az a mondat, amitől legszívesebben elsírnánk magunkat. Máskor meg tudjuk, hogy jó a szándék, mégis rosszul esik, amit hallunk. Vagy éppen a közöny, az érdektelenség az, ami fáj.

Vannak olyan határhelyzetek az életben, amikor az emberek reakciója fontosabbá válhat számunkra, érzékenyebben érint minket. Ilyenek például egy válás, a munkahely elvesztése, egy szakítás, betegség, haláleset vagy éppen az a helyzet, amikor hosszú ideig hiába küzdünk a babáért. Nem mindegy, hogy a számukra fontos emberek hogyan viszonyulnak hozzánk és a helyzetünkhöz. Vannak, akik „várakozáson felül” teljesítenek: olyat tesznek, amit nem is vártunk tőlük, önzetlenek, adakozók, támogatók. Minden ilyen megnyilvánulás örömmel és hálával tölt el minket. S vannak olyanok is, akiktől sokat várunk: a legjobb barátnőnktől, a testvérünktől, a szüleinktől. S ha tőlük nem azt kapjuk, amire számítottunk, az fájdalom és óriási csalódás.

​Mit is tudunk tenni ilyenkor? Ha fontos a köztünk lévő kapcsolat, beszéljünk velük az érzéseinkről! Ha a saját érzéseinket fogalmazzuk meg, azt nem lehet kétségbe vonni! Senki sem mondhatja azt, hogy nem érezhetem azt, amit érzek: csalódottságot, megbántottságot, mellőzöttséget vagy szomorúságot. Lehet, hogy észre sem veszik, hogy belegázoltak a lelkünkbe. De az is lehet, hogy ez tudatos stratégia a részükről: így akarnak lelket önteni belénk. Ki tudja? Mi sem fogjuk megtudni, ha nem beszélünk róla!  

Horváth Rita
Fotó: danoah.com