 „Már csak pár hetem van hátra, és megszületik a kisbabám. Várom nagyon, persze, de néha elfog a pánik: én még nem készültem fel erre! Vágyom, hogy lássam őt végre, hogy a karomban tarthassam!.... De amikor már hárman leszünk, az azt is jelenti, hogy nem leszünk már ketten többé…”
Az első trimeszterben vánszorognak a napok, sőt: mintha az óramutató is lassabban járna! Az ember lánya azt érzi, hogy sose lesz vége ennek az első 12 hétnek! A harmincadik terhességi hét után viszont mintha felgyorsulna az idő. Elfog minket az „Annyi mindent el akartam még intézni szülés előtt, de már alig van időm!” érzése. Hirtelen úgy érezzük, hogy még nem készültünk fel erre az egészre, ami feltartóztathatatlanul közelít. Nemsokára meg fog születni a kisbabánk, bennünk meg felébred az aggodalom: Jól fogom csinálni? Tudni fogom, hogy mikor mire van szüksége? És mi lesz a párommal? Közben a környezettől kimondva és kimondatlanul folyamatosan jönnek az elvárások: „Légy felhőtlenül boldog, hiszen nemsokára kisbabád születik! Jövünk megnézni a babát a kórházba/hozzátok (azaz addigra már hozzáértő anyának kell lenni)!” Nem is szólva a leendő apuka érzéseiről, félelmeiről: „Ugye figyelni fogsz még rám is, akkor is, ha már hárman leszünk?” Nem csoda, ha az anya aggódik, hiszen első gyereknél maga sem tudja, milyen is a gyakorlatban gondoskodni egy újszülöttről. Sokszor a leendő anyukák érzik, hogy a fejükben lévő ideális képet jó eséllyel nem tudják majd megvalósítani, például nem tudnak majd annyi fegyelmet szentelni a párkapcsolatuknak, mint amennyit szeretnének. Jó jel, ha ezek a gondolatok már a várandósság utolsó időszakában megfogalmazódnak, hiszen ez azt mutatja, hogy a leendő szülők számára fontos, hogy a párkapcsolatuk a baba születését követően is jól működjön. Aki tisztában van a nehézségekkel, az fel is tud készülni rájuk! Az első baba megszületésével az addigi gyermek nélküli fiatal párból olyan pár születik, akik már kisgyermeket nevelnek, s ezzel rengeteg új feladattal, kihívással kell szembenézniük. Jó eséllyel az addigi megoldásaik nem vagy nem ugyanolyan hatékonysággal működnek majd, mint korábban. Krízis ez a javából, hiszen az egész életük a feje tetejére áll. Krízis a szó azon értelmében, hogy fordulópontot, nehéz időszakot jelent a pár életében, de szerencsére olyan krízis, aminek a bekövetkeztére számíthatunk, így készülni is tudunk rá. Segíthet, ha már a szülés előtt összegyűjtünk néhány dolgot, amiket a kisbaba mellett használni tudunk, például hogy kihez fordulhatunk segítségért, hogy mivel tudjuk saját magunkat feltölteni, a feszültségünket, fáradtságunkat kezelni, vagy hogy a párunk milyen apróságokból érzi azt, hogy most is fontos a számunkra. Érdemes egy kis időt és figyelmet szentelni az utolsó hetekben ezeknek a kérdéseknek is! Horváth Rita Fotó: mummz.com  Nagy stresszt élnek át azok a nők, akik életükben elsőször a teherbeesési nehézségek kapcsán szembesülnek azzal, hogy nem az történik, amit elterveztek. Nem érti, hogyan történhet meg velük az, hogy nem esnek teherbe, hiszen eddig az jellemezte az életüket, hogyha valamit elhatároztak, az mindig megvalósult. Megszokták, hogy saját maguk irányítják az életüket, egész egyszerűen nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnék. Szorongás és depresszív tünetek hatalmasodnak el rajtuk, néha már fél év próbálkozás után is.
Egy ideje a gyermekáldás elnevezést átvette a gyermekvállalás kifejezés. A párok már nem bízzák rá az égiekre, a sorsra, hogy akkor jöjjön a baba, amikor jönni akar, hanem megteremtve az ehhez szükségesnek gondolt anyagi és egyéb feltételeket (tanulás befejezése, munkában a megfelelő pozíció elérése, lakhatási körülmények optimalizása), vágnak neki ennek a feladatnak, ennek a „projektnek”. Nem véletlenül született meg a „babaprojekt” elnevezés sem. Régebben a gyermekáldás nem volt ennyire kézben tartva, nem volt ennyire kontrollálva. A gyermekvállalás természetes dolog volt, és a baba akkor és olyan körülmények közé született, ami éppen akkor megvolt. Ha a pár szeretett volna gyermeket, és ez mégsem következett be, akkor vártak és reménykedtek, hiszen nem voltak olyan eljárások, ami meggyorsíthatták a folyamatokat. Minden sokkal természetesebben zajlott. A fogamzásgátlás beköszöntével elkezdek megváltozni a dolgok. Az internet elérhetővé válásával is egyre több információ jut el az emberekhez, sokszor olyanok is, amik kimondottan károsak lehetnek hosszú távon. Mindenről tájékozatást kapunk, mindenről tudunk és ez azt a hamis képzetet kelti az emberben, hogy az adott információk birtokában mindent képes irányítani. „Engedd el!” – De mit kell elengedni? Hányszor halljuk a mondatot: „Engedd el, meglátod, akkor összejön.” De mit is kell elengedni? Azt a reményt, azt a vágyat, hogy gyermek szülessen? Semmiképp sem! Sokan félreértelmezik ezt a mondatot. Felháborodnak, dühösek lesznek, nem is értik, hogy tehetnék ezt meg, hogyan engedjék el a gyermek iráni vágyat. Nem ezt kell elengedni. A kontrollt kell elengedni, azt a hiedelmet, hogy mindent kézben tudunk tartani. A megtermékenyülés komplex folyamat, melynek számos fontos tényezője van, de semmilyen körülmények között sem biztosítható 100%-ban a siker. Talán ha a gyermekáldás szót gyakrabban használnánk, eszünkbe jutna, hogy ez az a terület, ahol a véletlen, a szerencse a sors vagy akár Isten szintén szerepet játszik. Ha ezt elfogadjuk, és elengedjük azt, hogy mindent irányítani tudunk, akkor kevesebb stresszt megélve közelebb kerülünk álmaink megvalósulásához. Molnár Enikő Kép forrása: everywomangathering.com  Mit gondoltok, vajon mikor születik meg bennünk az anyaszerep? Amikor megszületik a kisbabánk? Vagy a várandósság ideje alatt? Talán akkor, amikor először megmozdul a baba? Vagy amikor megtudjuk, hogy babát várunk? Vagy talán már akkor, amikor elhatározzuk, hogy babát szeretnénk? Erre a kérdésre nincs egyértelmű válasz, nincs „jó megoldás”. Sok-sok babára vágyó, babát váró és kisgyereket nevelő nővel beszélgetve azt látom, hogy mindenkinél máskor jön el ez a pillanat.
Életünket különböző szerepekben éljük: nők vagyunk, s egyidőben gyerekek, barátnők, feleségek, testvérek, munkavállalók. Alkalmazottak vagy vállalkozók, beosztottak vagy főnökök, sógornők, nagynénik, unokák, menyek. És anyák. Anyák a szó minden értelmében. Szerepeink egy részét nem mi választjuk, hanem beleszületünk, más szerepeinket viszont aktívan alakítani tudjuk. Különböznek szerepeink abból a szempontból is, hogy miként éljük meg őket, s mi nők is különbözünk a megélésben. Anyaszerepünk egy a sok közül, bár vannak élethelyzetek és életszakaszok, amikor sokunk számára talán a legfontosabb szerepünk. Találkoztam olyan nővel, aki már kislánykorától arra készült, hogy anya legyen. Már jóval saját kisbabája megfoganása előtt anyának érezte magát: azt érezte, hogy az anyaszerep már ott van, csak arra vár, hogy megteljék valódi tartalommal. S találkoztam olyan nővel is, aki hetekkel a baba születése után érzett rá igazán az anyaságra: aki a baba gondozása során jutott el odáig, hogy valóban érezze is, ne csak tudja, hogy édesanya lett. Úgy fogalmazott, hogy olyan volt számára az anyaszerep, mint egy bő kabát: bele kellett nőnie, hogy kényelmesen érezze magát benne. Úgy gondolom nincs recept, hogy hogyan kell ezt csinálni! Nincs egyedül jó megoldás, hanem sok-sok jó megoldás van. Nem vagyunk egyformák ebben sem, ezért ne gondoljátok azt, hogy valahogy máshogy kellene, mint ahogy érzitek! Nem attól lesz jó anya valaki, ha ekkor vagy akkor érzi anyának magát! Eljön az ideje, amikor mindannyian megtaláljátok a saját jó megoldásotokat arra, hogy anyaszerepeteket a nektek leginkább megfelelő módon megéljétek! Horváth Rita Fotó: massagroup.co  Talán a legszívfájdítóbb helyzet, amikor azzal keresnek meg minket, hogy vetélés vagy méhen belül elhalt magzat megszülése utáni elakadásban, fájdalmas időszakban nyújtsunk segítséget. A helyzetet gyakran nehezíti, hogy ez a veszteség nem hasonlítható semmilyen más haláleseti veszteséghez: hiszen itt olyasvalakit veszítünk el, akit igazán még meg sem ismertünk.
A vetélés, korai szülés során gyakran maga az anya is életveszélyben van, így nincs sem idő, sem energia, sem lehetőség lélekben a baba felé fordulni. A hazai kórházi gyakorlatban az anya legtöbbször nem is látja a kisbabáját, ha viszont felajánlják neki, hogy nézze meg, ő maga is megriad attól, hogy vajon mit fog látni. Fél attól, hogy a babát csúnyának, fejletlennek látja majd, de fél attól is, hogy szépnek. Igazából attól fél, hogy megnehezíti saját maga számára az események feldolgozását. Így van ez a temetéssel is: a szülők nem akarnak egy kicsi sírt, ami örökre emlékezteti majd őket a veszteségükre, később esetleg mégis fájlalják, hogy kisbabájuktól nem búcsúztak el. Később aztán előfordul, hogy megbánják a döntést, ilyenkor a terápiás folyamatban igyekszünk bepótolni, ami akkor nem történt meg. Gyakran javaslom, hogy valamiféle rituáléval búcsúzzanak el a babától: olyan módon, ahogy nekik a legjobb, leginkább megnyugtató. Nagyon fájdalmas, ugyanakkor nagyon szép, egyben felszabadító élményekről számolnak be azok, akik megcsinálják a saját szertartásukat. Volt olyan pár, akik virágokat úsztattak le a folyón, mások kirakták a tengerparton a babákat jelképező szimbólumokat, s megvárták, míg a víz lassan elmossa őket. Megint mások levelet, verset írtak meg nem született kisbabájuknak, s ezt olvasták fel neki egy mécses lángja mellett. Volt olyan, aki egy angyalszárnyat tetováltatott magára, amiről csak ő tudja, hogy az elveszített kisbabáját jelenti, s volt olyan is, akinek az volt a lezárás, hogy végre el tudta tenni a kórházi zárójelentést egy fiókba úgy, hogy valóban azt érezte, lélekben is helyére tudja tenni a történteket. Kimondani a ki nem mondott érzéseket, pótolni, amit nem tettünk meg még: mindezek szükségesek ahhoz, hogy lélek sebei begyógyulhassanak, mint ahogy a tüske helye is akkor gyógyul be, ha előtte kihúzzuk a tüskét. Horváth Rita Felhasznált irodalom: Singer Magdolna: Asszonyok álmában síró babák Fotó: sendeyim.net  Előző írásunkban, Jean Shinoda Bohlen amerikai pszichiáternő elméletét ismertettük, aki az ókori görög istennők alakjaival szemlélteti a belső viselkedési minták különbségeit, bennünk, nőkben lévő különböző őstípusokat, archetípusokat. A hét istennő közül most kettőt emelnék ki, azt a kettőt, akiknek különösen nagy szerep jut a megtermékenyülésben és a magzat megtartásában: Aphrodité, a szerelem és a szépség istennője, a kreatív és szenvedélyes nő Demeter, a termékenység istennője, az anya őstípusa, a gondoskodó, táplálékadó nő Egy párkapcsolat kezdetén minden nő, aki kölcsönös szerelembe esik valakivel, valóságos megtestesítője lesz Aphroditének. Aphrodité jelenléte segít abban, hogy a pár mindkét tagja vonzónak érezze magát és egymás bűvöletébe kerüljön. Aphrodité képviseli a fajfenntartás ösztönét is, hiszen a szexuális késztetés és szenvedély istennője. Demeter, az anyaság istennője és őstípusa mellett, ő a termékenységért felelős szerepszemélyiségünk. Gyakran előfordul, hogy az anyaságra készülődve, egyre inkább ráfókuszálva a gyermekáldásra, a bennünk élő Aphrodité, a szerelem, szexualitás és kreativitás istennője egyre inkább háttérbe szorul. Vannak nők, akikben alapvetően ez az archetípus dominál, vannak, akikben kevésbé, mégis, ahogy telik az idő, egyre inkább mindenki megfeledkezik róla. Elfeledkeznek arról, hogyan kell élvezni az életet, hogyan kell megélni a jelent. Csak a vágyott jövőkép, az áldott állapot elképzelése dominál egyre jobban, elhomályosítva a jelent és hétköznapi valóságot. Ahogy telik az idő egyre inkább a kétségbeesés és a reménytelenségérzés lesz úrrá rajtuk, s közben elfeledkeznek arról, hogy a jelen formálja a jövőt. És ha a jelenben háttérbe szorul az, hogy hogyan élheti meg egy nő a nőiességét, hogy hogyan élvezze az életet, akkor még nehezebben jön létre a vágyott áldott állapot. Az anyaságra készülve sokan gondolják azt, hogy erre a szerepre leginkább Demeter istennővel, az anyaság istennőjének archetípusával való azonosulás készít fel. Igen, valóban nagyon fontos ez a minőség, hiszen a magzat megtartásában, a baba gondoskodásában, anyai ösztön kifejlődésében lényeges ennek a szerepszemélyiségnek a jelenléte. Az összes istennő közül Demeter a legnagylelkűbb. Az anyai ösztön arra indít, hogy gondoskodjunk másokról, nagyvonalúak, bőkezűek legyünk, enni adjunk és ebben érezzünk kiteljesedést. Ha az anyaságra készülünk, egyszer csak azt vesszük észre, hogy körülöttünk egyre több a terhes nő, egyre több a kismama. Fontos is, hogy erre a szerepre készülődve, minél többször legyünk kisgyerekek, kisbabák közelében lenne, mivel maga a gyermek az, aki aktiválni képes bennünk ezt az őstípust. Ha a jelenben élve éljük meg ezeket a tapasztalatokat, élményeket ez elfogadásra és türelemre int. Tehát a gyermekáldásra készülődve egyvalamiről ne feledkezzünk meg: a megtermékenyülésben, a fogantatásban Aphrodité jelenléte is nélkülözhetetlen. Molnár Enikő Fotó: pinterest.com |