Néhány hete nagy port kavart egy rádióműsor, és az arra reagáló újságcikk. A Kossuth Rádió egyik műsorában egy laikus (tudatlan) betelefonáló, egy pap és egy vallásos pszichológus boncolgatták, hogy a mesterséges megtermékenyítési eljárások hogy hatnak (hatnak-e?) az embrió lelkére, emlékezetére, élményeire. A beszélgetőtársak hitbeli, vallásos megfontolások alapján alkották meg a véleményeüket. Sokan sok fórumon reagáltak erre a műsorra, és az azt követő, a Magyar Narancs hetilapban megjelent cikkre, amit egy lombikos, ikres anyuka írt. Különböző csoportokban, blogokon, fórumokon sokan megszólaltak, és elmondták a véleményüket.

Engem is elgondolkoztatott a cikk, s a meghökkenésen, felháborodáson túl elindított bennem egy gondolatmenetet: hogy is vannak ezzel a kérdéssel azok a nők, akik hozzám járnak, s hogy is vagyok benne a kérdésben én, mint pszichológus. Mi a pszichológus dolga, ha termékenységi problémákkal keresik fel, s a vallásos hit kérdései is felmerülnek?

Sokféle emberrel találkozom lakóhely, végzettség, munkakör szerint. Bárki kerülhet abba a helyzetbe, hogy nehézségei adódnak a megtermékenyülésben, megfoganásban vagy a baba kihordásában. Sokfélék ezek az emberek abból a szempontból is, hogy hívők vagy sem.

Szilvi például istenhívőként (és orvosként) arra jutott, hogy nem akar igénybe venni semmilyen komolyabb beavatkozást. Az ő hitrendszere szerint a fogantatás mindenestül Isten dolga. A hétköznapi folyamatokra lefordítva: neki a spontán ciklusban elvégzett inszemináció még belefér, a lombik, és az azzal járó hormonális és méhen kívüli beavatkozások már nem. Őt abban tudom segíteni, hogy kevesebb stresszt megélve tudja vinni az életét.

Gabi viszont már több sikertelen lombikon van túl. Ő is hívő, de a maga módján hisz, nem foglalkozik az egyházak állásfoglalásaival. Őt abban segíti a hite, hogy bizakodással és reménnyel telve tudja járni az útját, s fel tudjon állni, ha csalódás, kudarc éri. Én is ezen az úton támogatom, együtt készülünk a következő beavatkozásra.

​Azt gondolom (és talán nem vagyok vele egyedül), hogy nekem, mint pszichológusnak nem az a dolgom, hogy megmondjam, mi az egyetlen üdvözítő út. Nem is hiszem, hogy lenne olyan. Van persze saját hitrendszerem, saját véleményem. De a legfontosabbnak azt érzem, hogy feltétel nélkül el tudjam fogadni azt, amit a hozzám fordulók választanak, és abban támogassam őket. Ha a sikertelen  inszeminációk után nehezen szánják rá magukat a lombikra, akkor abban, hogy megtalálják azt a megoldást, amit leginkább magukénak éreznek. Ha a sokadik sikertelen lombik után már nem tudják vállalni a következőt, akkor abban, hogy el tudják engedni a lombikot, mint megoldást. Ha pedig időközben rájönnek arra, hogy a szívük mélyén nem is akarnak gyereket, akkor abban. Én nem az vagyok, aki megmondja, hogy mit is akarjanak, hanem az, aki segíti megtalálni, hogy mit is akarnak. Az kell legyek, aki a keresésben, és a megtalált út végigjárásában támogatom őket.

Horváth Rita

Fotó: whatsheisthinking.com

​Habár a menstruáció alapvető a nők életében, mégis ritkán beszélünk nyíltan róla és a nők menstruációs tapasztalatai (eltekintve a premenstruációs szindrómától és egyéb egészségügyi problémáktól) ritkán kerülnek a tudományos kutatások látóterébe. Történik mindez annak ellenére, hogy a menstruációs ciklus a nők általános egészségi állapotának is fontos jelzője lehet. A köztudatban azonban még mindig tabutémának számít, sőt egy felmérés szerint még a pszichológusokat is kellemetlen érzés fogja el, ha előkerül ez a téma.
 
A menstruációról való gondolkodás sok-sok évszázadig változatlan volt, míg a feminizmus hatására lassú változás indult be. A feminizmus, mely a nők felszabadításáért és egyenjogúságáért küzdött, a menstruációt is megpróbálta pozitívumként beállítani. De ez az időszak egybeesett a fogamzásgátló tabletták megjelenésével, ami sok nőnél gyakorlatilag minimálisra csökkentette a vérzést. Ráadásul a tabletták a szexualitás szabadságát (és szabadosságát) is támogatták és persze támogatják ma is. A nők magabiztosabbak, határozottak lettek, és ebben a helyzetben a menstruáció egy olyan dolog, ami zavaró és kellemetlen tud lenni. Úgy kell tenni, mintha nem lenne, sugallja a média, de hát nincs mit tenni, mégis van. A menstruációs tabu tehát még mindig jelen van. Ez akkor is így van, ha mostanában az a spirituális hozzáállás is kezd elterjedni, mely pont azt a nagyon távoli kort hozza fel ideálként, amikor a menstruáció egy olyan pozitív közösségi „tevékenység” volt, mely segítette a nőket abban, hogy egységben a természettel és egymással legyenek.
 
Az interneten számos cikk foglalkozik a menstruáció témakörével. Főként a nőknek szánt oldalakon találhatunk ezzel kapcsolatos olvasmányokat, cikkeket, érdekességeket. Ezen kívül rengeteg fórum is foglalkozik a menstruációval. Mivel névtelenül lehet feltenni a kérdéseket a témával kapcsolatban, ezért valóban sok nő illetve néha egy-két férfi is megragadja a lehetőséget, hogy válaszokat kapjon kérdéseire. A leginkább előforduló témakörök a következőek:

• menstruációs fájdalmak, görcsök enyhítése
• hogyan lehet szabályozni / késleltetni a menstruációt
• menstruáció és terhesség
• vérzészavarok, menstruáció kimaradása
• menstruáció és szex

 
Rákeresve az internetes fórumokon a babonákra, hiedelmekre, nagyon érdekes és megdöbbentő dolgokat lehet találni:

• menstruáció alatt nem jó hajat festeni, vágatni
• menstruáció alatt nem szabad kádban fürödni
• menstruáció alatt nem szabad nemi életet élni
• a növényeknek jót tesz, ha menstruációs vérrel megöntözzük
• tilos a babalátogatás a menstruáció alatt (kiütéses lesz tőle)
• ha bájital formájában megitatjuk a kiszemelt fiút pár csepp menstruációs vérrel, magunkhoz láncolhatjuk őt

 
Kutatásunkban (2014) többek között megvizsgáltuk azt, hogy a mai magyar nőknek mit jelent a menstruáció. A vizsgálatban 274 fő vett részt. A megadott válaszok alapján 12 kategória született a menstruáció jelentésére vonatkozóan, ezek gyakorisági sorrendben a következők: Természetesség; Nőiség; Kellemetlen, fájdalmas testi, lelki tünetek; Kényelmetlenség; Termékenység; Megtisztulás; Ciklikusság; Elutasítás; Öröm; Elmélyülés, pihenés; Tisztátalanság; Szexuális együttlét hiánya.
 
Elmondható tehát, hogy a vizsgálatban résztvevő nők számára a menstruáció leginkább egy olyan természetes állapot, mely a nőiséget jelképezi, de fájdalommal, kellemetlen tünetekkel, kényelmetlenséggel jár együtt. Egy „szükséges rossz”, ahogy sok válaszban szó szerint meg is jelent. A természetesség és a nőiség mellett a harmadik leggyakrabban választott jelentés a menstruációs tünetekkel, azaz a PMS-sel és a fájdalmas menstruációval függött össze. A nők közel 30%-ának a fájdalom, a kellemetlenség és egyéb nem kívánatos testi-lelki tünet jut a menstruációról az eszébe. Azt gondolom, hogy ez a szám nagyon magas. Ahogy magunk körül látjuk, halljuk, valóban sok azoknak a nőknek a száma, akik emiatt szenvednek.
 
A menstruáció jelentésben azonban szerencsére megjelent az öröm és az is, hogy ez egy olyan időszak, ami lehetőséget teremt az elmélyülésre, a pihenésre, a befelé fordulásra, az intimitásra. Véleményem szerint értékelni kell azt, hogy az elmúlt évek törekvései, mely a menstruáció pozitívabb megítélése felé irányultak ilyen konkrét formában jelentkezik a válaszokban. Habár a nőknek még csak kevés része köti össze a menstruációt az örömmel, a pihenéssel összekötött spirituális megéléssel, mégis elindult egy tendencia, mely jó irányba tart.

Molnár Enikő

Kép forrása: www.4ever.eu

Vasárnap anyák napja. Ilyenkor egy kicsit még nehezebb azoknak, akik már nagyon régóta szeretnének édesanyák lenni. Akiknek a várakozás nem csak kilenc hónap, mint amennyi a szerencsés másoknak. Akiknek többször annyit kell várniuk, míg megélhetik végre a valóságban is azt, amit a lelkükben már oly régóta éreznek: az anyaságot.

Engedjétek meg, hogy május első vasárnapján a legkedvesebb anyák napi versemmel adjak nektek reménységet, mely mi másról is szólhatna, mint a várakozásról!
 
Beney Zsuzsa:

Hogyan vártalak?
 
Azt kérdezed tőlem,
hogyan vártalak?
Mint az éjszakára
fölvirrad a nap,
mint a délutánra
jő az alkonyat,
mint ha szellő jelzi
a förgeteget –
ezer pici jelből
tudtam jöttödet.

Mint tavaszi reggel
a nap sugarát,
fagyos téli este
jégcsap csillagát,
mint az alma ízét,
tejet, kenyeret –
pedig nem is láttalak még,
úgy ismertelek.

Mint a fény az árnyat,
záport a virág,
mint patak a medrét,
madarat az ág,
mint sóhajos nyári éjjel
a fák az eget –
mindenkinél jobban téged
így szerettelek.
 
Horváth Rita
​
Fotó: Pinterest

Tanácsadói munkánk során sokszor találkozunk olyan nőkkel, akiknél nincs fizikai akadálya a teherbeesésnek. A párkapcsolattal is minden rendben van, mégis évek telnek el és mégsem jön össze a baba. Ilyenkor érdemes megvizsgálni, hogy a termékenységi nehezítettség hátterében nincs-e olyan korlátozó – általában családi - hiedelem, ami akadálya lehet a megtermékenyülésnek.  
 
„Rendben, elmehetsz a buliba, de nagyon vigyázz, nehogy teherbe ess!” „Ha ne adj isten terhes leszel, én biztos nem fogom felnevelni azt a gyereket, mehetsz, ahová akarsz!” – A történet több mint 20 éves, mégis amikor Kriszta felidézi a mondatokat, könnybe lábad a szeme. Állandóan rettegés volt az élete, alig mert szóba állni a fiúkkal, a szexre pedig sokáig úgy tekintett, mind valami nagyon veszélyes lehetőség arra, hogy nem kívánt gyereke legyen. – Kriszta termékenységi problémájának hátterében a negatív anyai programozás áll.
 
Laura története kicsit más:
„Hárman voltunk testvérek, anyám mindent feláldozott értünk, míg apa csak magával törődött. Láttam, ahogy az én egykor gyönyörű anyám hogyan változik át házicseléddé – semmi ideje nem maradt magára a munka és a gyereknevelés mellett. Állandóan panaszkodott, volt, hogy ülve elaludt, és én már akkor megfogadtam, hogy én biztos nem így fogom csinálni.” – Laura anyaságról alkotott képét jelentősen meghatározza édesanyja önfeláldozó, önmagát teljesen háttérbe szorító szerepe.  
 
Éva a következőről számol be:
„Még mindig úgy kezelnek a szüleim, mintha egy kislány lennék. Itt vagyok 32 évesen, sok-sok éve önálló háztartást vezetek, elismernek a munkámban, vezető beosztásban dolgozom. Anyám szinte minden nap felhív olyan dolgokkal, hogy például mit ettem, fel vagyok-e rendesen öltözve. Állandóan aggodalmaskodik miattam. Az az igazság, hogy teljesen elbizonytalanít mindenben. Nagyon szeretnék egy babát, de nem tudom, hogy képes lennék-e felnevelni. Habár anya biztosan segítene mindenben…” – Éva egyszerűen nem tud kitörni a gyerekszerepből. Nem tud, nem képes leválni a szüleiről, pedig párja már nagyon nehezen viseli azt, hogy anyósáék mindenbe beleszólnak.
 
Ez a három rövid idézet csak egy-egy példa arra vonatkozólag, hogy milyen óriási hatással vannak életünkre a családból hozott minták. A számtalanszor elhangzott mondatok, a sokszor látott és megtapasztalt történések beépülnek az életünkbe, meghatározzák identitásunkat és egyfajta tudattalan programként működnek. Ezeknek a hiedelmeknek a felülírása nem egyszerű, de már az is nagyon fontos, hogy felismerjük, hogy ez is lehet a hiábavaló várakozás hátterében.
 
Ehhez érdemes végiggondolni, hogy a következőket:
 

• Kislányként milyennek láttam az édesanyámat?
  
• Irigyeltem vagy sajnáltam őt az anyaszerepben?
  
• Mit gondoltam serdülőkoromban az anyaságról?
  
• Hogyan éltem meg az első menstruációmat?
  
• Milyen volt a szüleim hozzáállása az intimitáshoz, a szexuális élethez?
  
• Jelenleg hogyan viszonyulok a szüleimhez, és hogyan viszonyulnak ők hozzám?
  
• Mennyire érzem magam önálló, felnőtt nőnek?

 
A kérdések megválaszolása segíthet abban, hogy felismerjük, van-e dolgunk ezzel kapcsolatban. Ha úgy érezzük, hogy igen, érdemes a szüleinkkel átbeszélni a felmerülő kérdéseket, tisztázni a múltbeli tapasztalatokat, illetve megfelelő szakemberhez fordulni, aki segíthet a negatív, korlátozó hiedelmek elengedésében vagy újrakeretezésében.
 
Molnár Enikő
 
Kép forrása: www.wallpapercave.com

Mikor nem jön a baba, az orvosok mellett idővel keresni kezded, hogy mit tehetnél te magad még azért, hogy végre te is átélhesd az anyaságot. Felkutatsz újabb és újabb vizsgálatokat, diétázni kezdesz, sportolsz vagy éppen felhagysz a sporttal, amit addig csináltál. Elmerülsz a táplálék-kiegészítők és különféle tornák világában. Reflexológushoz, akkupunktúrára, masszázsra jársz. Időzítitek a „spontán” együttléteket, hogy minél nagyobb legyen az esély. S közben észre sem veszed, de már szinte semmi sincsen, amiben felhőtlen örömet találnál….

Régen imádtad a sütiket, a fagyit, a tésztát, ma már jó, ha egy hónapban egyszer megengedsz magadnak egy vékonyka szeletet, egy kicsike gombócot, s attól is bűntudatod van. Szinte már csak salátán, sovány húson és egy marék bogyón élsz.

Régen szerettél sziklát mászni, rengeteget futottál vagy fürdőbe, szaunába jártál. Ma már nem mersz uszodába menni (de élő vízbe se) a fertőzés veszélye miatt, a futást abbahagytad a rázkódás miatt, a sziklamászásról nem is beszélve!

Régen szerettél néha kirúgni a hámból: elmenni a csajokkal, és csapni egy görbe estét, meginni pár pohárral. És igen, cigiztél is, bár ezt ma már félve vallod be a sorstársaknak. Szerettél a pároddal rockkoncertekre, meg táncolni járni: az előbbit ő szerette, az utóbbira a te kedvedért mentetek. Nem is emlékszel rá, mikor volt ilyen utoljára…

Ha rá nézel az életedre, egy taposómalomnak látod, ami egy hullámvasúttal van összeépítve. Hova is férnének ide az örömök? Pedig az örömök nagyon fontosak (lennének) a baba szempontjából is, hiszen ha belegondolsz, te is szívesebben költöznél egy vidám, örömteli helyre, mint egy szomorú, lehangolóra.

Vegyük hát elő azokat a feledésbe merült örömöket! Írj össze harminc olyan dolgot, ami feltölt, ami ellazít, ami örömet szerez! Igen, harmincat! Lehet, hogy nem megy majd könnyen, de meglátod, egy idő után egymás után jönnek az ötletek. Lesznek talán a valóságtól elrugaszkodott ötleteid is, de lesznek apró, hétköznapi dolgok is, amiket régebben talán csináltál is. Aztán nézd át alaposan a listát!

Most jön a következő lépés: építsd be ezeket az örömforrásokat az életedbe! Ne halogasd, ne csak úgy gondolj rájuk, hogy „majd egyszer nemsokára”! Vedd elő a naptárad, és írd be őket, mint ahogy más teendőiddel szoktad! Tervezd meg előre, hogy este gyertyafényes fürdőt csinálsz magadnak otthon, holnap kávézol a barátnőddel, a jövő héten pedig megnéztek egy filmet a moziban a pároddal! Akkor is, ha most nem érzel kedvet hozzá. Hiszen pont ez a lényeg: kicsit erőltetnünk kell, hogy újra élvezni tudjuk az életünket!

Lehet, hogy úgy érzed, már az idejét sem tudod, mikor történtek veled jó dolgok. Mintha csupa csalódáskeltő, szomorú, bosszantó dologból állna az életed. Mintha csak a te fejed fölött lenne egy felhő, amiből egyfolytában zuhog az eső. De ismered a mondást: a felhők felett mindig kék az ég. Talán ha ráveszed magad, hogy tudatosan keresd és meg is teremtsd magadnak a jó dolgokat az életedben, előbújik a napsugár!

Horváth Rita

Fotó: weheartit.com

 
Rozi, Dóra és Marcsi nem sok mindenben hasonlítottak egymásra: Rozi marketing tanácsadó, Dóra fodrász, Marcsi orvos. Rozi Budapesten él, Dóra és Marcsi vidéken. Rozinak és Marcsinak még nincs gyermeke, Dórának már van egy középiskolás nagyfia. Más filmeket szeretnek, más zenét hallgatnak, másmilyen ruhákat hordanak. Volt valami mégis, ami közös volt bennük: mindhárman elmúltak 40 évesek, babát szerettek volna, és lombik kezelésekre jártak. S mindhárman  pszichológushoz fordultak.

Rozi és férje sok csalódást megéltek: Rozi megfogant ugyan többször is, de mindig elvetélt. A lombik kezelések között egy alkalommal spontán is teherbe esett, de ezt a babát sem tudta megtartani. Közben teltek az évek: a barátnők sorra szülték a gyerekeket, s mikor Rozi húga – 3 hónappal az esküvője után – bejelentette, hogy babát vár, Roziban eltört valami. Ez már olyan nehéz volt, hogy kellett valaki, aki segített. Akinek kimondhatott bármit, ami eszébe jutott: aki nem nézett rá ferdén, mert haragudott a saját testvérére is. Ekkor keresett pszichológust.

Rozi a foglalkozások alatt ki tudott mondani mindent, ami bántotta. Lassanként meglátta újra, hogy az élet sok szépet kínál számára, s már el tudta képzelni gyerek nélkül is. A jelmondata ez lett: „Elfogadom, bármi is történik!” Közben egy másik meddőségi intézetben felfedeztek egy olyan elváltozást a szervezetében, ami okozhatta a vetéléseket. Egy nőgyógyászati műtét után a következő próbálkozás sikerrel járt.

Dóra korán szülte a fiát: nagy szerelem volt, lángoló, első látásra tudták, hogy egymásnak teremtette őket az ég. Aztán mégis vége lett, Dóra kettesben maradt a fiával, 10 évig nevelte egyedül. Akkor találkozott Péterrel, a második férjével, aki 14 évvel idősebb volt nála. Péter özvegyen maradt, két felnőtt lánya már kirepült. Néhány év múlva megérett bennük az elhatározás: szeretnének egy közös gyereket. Fél év próbálkozás után eljutottak egy meddőségi intézetbe, ahol Dóra életkora miatt azonnal a lombikot javasolták. Az első próbálkozás nem sikerült. Úgy döntöttek, a második lesz az utolsó próbálkozás. Dórának abban kellett a pszichológus segítsége, hogy el tudja fogadni, ha ez a próbálkozás sem sikerül, s el tudja engedni a gyermek utáni vágyakozást.

Dóra megtanulta kezelni a benne lévő nyugtalanságot, feszültséget. Nyugodtan várta a második, utolsónak szánt beavatkozást. Felismerte, hogy férje szeretete biztos pont az életében, függetlenül attól, hogy születik-e közös gyermekük. „Ahogy lesz, úgy lesz! Péter mindenhogy szeret!” – fogalmazta meg. A második próbálkozás sikerrel járt.

Marcsi későn ismerte meg a párját: egy elromlott első házassággal a háta mögött, 38 évesen örült, hogy megtalálta élete másik felét. Hálát adott a sorsnak, hogy összehozta őt Istvánnal. Néha azért haragudott is a sorsa, hiszen kisbabával nem ajándékozta meg őket. Hamar egy meddőségi intézetben találták magukat, s Marcsi a második lombik beavatkozás után egy pszichológust is megkeresett. Valahogy kezelni akarta azt a sok feszültséget, ami a próbálkozások során egyre csak halmozódott benne. A következő beültetést már a pszichológus támogatása mellett csinálta végig, sajnos az sem hozta meg számukra a várt sikert.

Marcsi idővel elfogadóbb lett, kész volt elfogadni, amit az élet ad. „Hagyom, hogy a dolgok megtörténjenek!” – ez lett az a mondat, amelyben összefoglalta ezt az érzést. A 42. születésnapja után kezdték el az újabb stimulációt. Marcsi időközben sok mindenen változtatott az életében: korábbi, nagyon stresszes munkáját egy kevésbé megerőltetőre cserélte, elkezdett mozogni, diétázni. Most bizakodó, s várja, hogy „a dolgok megtörténjenek”.    

Rozi, Dóra és Marcsi: három 40 feletti nő, három különböző élet. De a gyermek utáni vágy mellett abban is hasonlóak, hogy mindhárman el tudták fogadni, amit az élet ad. „Elfogadom, hagyom, ahogy lesz, úgy lesz!” – vallják, s nem csak mondják, valóban így is gondolják. Talán ez az elfogadás a megnyugváshoz, belső békéhez vezető út.
..................................................

A leírt esetek alapja a valóság, de a neveket, és néhány adatot megváltoztattunk.

Horváth Rita

​Fotó: blogmindvalley.com 

„Pontosabban nemcsak tőle: elmondom nektek, mire tanított meg az a küzdelmes folyamat, aminek a végén megszületett a kisfiam.

Az elejét unalomig ismeritek: babát szerettünk volna, nem gondoltuk, hogy ezzel nehézségeink lesznek, aztán mégis lettek. Vizsgálatok, inszeminációk, lombikok… De nem is erről akarok beszélni. Hanem arról, hogy egyszer csak észrevettem, mennyit változtam azok alatt az évek alatt, míg a kisbabáért küzdöttünk. És csodálkozva döbbentem rá, hogy mennyi mindenben fejlődtem! Hogy a sok csalódás, szomorúság mellett mennyi mindent kaptam! S hogy mire gondolok?

Először is a kapcsolatomra a párommal. Amin együtt keresztülmentünk, az nem eltávolított minket egymástól, hanem még szorosabbra fűzte a köztünk lévő köteléket. Megláttam benne olyan dolgokat, amiket másképp talán sose láttam volna meg: hogy milyen türelmes, kitartó, elviseli az érzelmi hullámzásaimat, és mindenben támogat. Hogy nagyon szeret, s ebbe még az is belefér, hogy kibírja, ha nem születik közös gyerekünk. Hogy milyen bizakodással tud a jövőbe nézni még akkor is, amikor nekem egyetlen pozitív gondolatom sincs. Hogy az az életének az alapgondolata, hogy mi ketten együtt mindent megoldunk!

Aztán a türelemre gondolok, valamiféle elfogadásra, életbölcsességre, az élet és a természet tiszteletére. Megtapasztaltam, hogy milyen kicsi is vagyok, s hogy mennyire nem az én kezemben van az irányítás. Az élet csodája, az emberi test működésének bonyolultsága alázatra tanított: ma már fel tudom fogni (azt hiszem), mekkora csoda és adomány, ha az embernek egészséges kisbabája születik!

Eszembe jut az is, mik most az igazán fontos dolgok az életemben. Nekem a gyerekvállalási nehézségek hozták meg azt a váltást, hogy más szemmel tudok ránézni az életem dolgaira, mint korábban. Ha nem kellett volna keresztülmennem a sok próbálkozáson és csalódáson, talán még ma sem fognám fel, hogy mi is az, ami igazán számít. Ha spontán, minden gond nélkül fogantak volna meg a gyerekeim, talán még ma sem érezném át, hogy fontosabb ott lenni a kisfiam óvodai karácsonyi ünnepségén, mint a stratégiai megbeszélésen.

Ne gondoljátok, hogy örülök, hogy mindezen keresztül kellett mennem! Senki nem vágyik a sok fájdalmas vizsgálatra, szurkálásra, aggódásra! De ma már tudom, mennyit fejlődtem azáltal, hogy küzdöttem. Hogy is szól a mondás? Ami nem öl meg az megerősít? Rám nagyon igaz: nem kértem, nem kerestem a megpróbáltatásokat, de érettebben, bölcsebben jöttem ki belőlük.”

Lejegyezte: Horváth Rita

Kép forrása: pinterest.com

​Az elején olyan egyszerűnek tűnik minden. Elhatározzátok, hogy gyermeket szeretnétek. A várakozás izgalma, a tervezgetés ekkor még természetes része az életnek. Derűlátók, magabiztosak vagytok, eszetekbe sem jut, hogy gond lehet. Kiszámoljátok, hogy ha most kezdtek próbálkozni, mikor fog megszületni a baba. Esetleg néhány hónap csúszást belekalkuláltok. Aztán mégsem a tervek szerint alakulnak a dolgok, s az idő előrehaladtával, a sikertelen próbálkozások hatására, egyre több a bizonytalanság, a megválaszolatlan kérdés:
 
„Nekem miért nem sikerül?” Másnak miért igen? Mindent megteszek/megteszünk és mégsem jön össze… Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?”
 
Ha kiderül, hogy valamilyen betegség vagy hormonális elváltozás áll a háttérben az lehet nagyon elkeserítő, de ha az orvosi vizsgálatok negatívak, azaz elméletileg minden rendben van veletek, az talán még rosszabb, hiszen nincs válasz a MIÉRT-ekre...
A válaszokat egyre inkább magadban keresed, és ezáltal egyre jobban elbizonytalanodsz magadban.
 
Ahogy telik az idő egyre biztosabb vagy abban, hogy ha végre megfoganna vagy megmaradna a baba, akkor biztosan minden helyreállna. Akkor újra igazi nőnek érzenéd magad. Valahol te is tudod, hogy ez egy hamis illúzió, de olyan jó megkapaszkodni benne.
 
Egyre nehezebb a tükörbe nézni, hisz a tükör olyan kíméletlen. Látod benne a nőt, akinek valamiért nem lehet gyereke. Mintha a külsődre is rá lenne ez írva. Biztos mások is látják. Már nem látod azt a nőt, aki régebben voltál, azt a magabiztos, öntudatos nőt, aki mindig tudta, hogy mit akar. Nem tudsz arra gondolni, hogy ez valószínűleg egy átmeneti állapot, hanem a jelent kivetíted a jövőre és lassan a múltra is…
 
Ha úgy érzed, hogy egyre kevésbé van kedved kimozdulni, társaságba járni, ha gyakran emészted magad, rágódsz a történteken, ha keresed magadban, hogy mit is csinálhatsz rosszul, ha esetleg gyötör az önvád, a bűntudat, akkor nagyon fontos, hogy tudatosan kezeld ezeket a dolgokat.
 
Állj meg egy kicsit és gondold át a következőket:

• Tudatosítsd magadban, hogy az élet hányféle területén vagy jelen!
• Készíts listát a különböző területeken elért sikereidről!
• Készíts listát azokról a helyzetekről, amiket sikeresen oldottál meg!
• Készíts listát a pozitív tulajdonságaidról!
• Arra koncentrálj, hogy mit szeretsz magadban!
• Végezz minél több olyan tevékenységet, amiben örömöt lelsz!
• Keresd meg az erősségeidet!
• Gondold át, vajon a családtagok, barátok, ismerősök mit kedvelnek benned, milyen tulajdonságaidat szeretik! (meg is kérdezheted tőlük)
• Vedd észre, ha negatív gondolatok árasztanak el! Ilyenkor tudatosan állítsd le magad, ez nagyon fontos!

 
Ezek a gyakorlatokat érdemes többször is elővenni, bármikor, amikor úgy érzed, hogy elbizonytalanodtál és csökkent a magadba vetett hit.

Molnár Enikő

Kép forrása: www.wallpaperswide.com

Mindenki képes a vizualizációra, hiszen ez egy olyan automatikusan működő folyamat, melynek nem is mindig vagyunk tudatában. Ha visszaidézünk egy múltbeli eseményt vagy éppen a jövőről álmodozunk, akkor rendszerint valamilyen képet jelenítünk meg a képzeletünk segítségével. Sőt az élmény annyira intenzív is lehet, hogy szinte halljuk az eseményhez kapcsolódó hangokat, érezzük az illatokat.

Szorongásunkat, aggodalmainkat, múltbeli sérelmeinket is ugyanilyen intenzíven élhetjük át. Ezek a negatív gondolatok, képek általában szinte észrevétlenül idéződnek fel bennünk, ráadásul annyira megszokottak és ismerősek lehetnek, hogy szinte természetesnek vesszük jelenlétüket. „Segítenek” abban, hogy még jobban aggódjunk a jövőnkért, még jobban rágódjunk a múlt miatt, s közben észre sem vesszük, hogy megidézzük magunkban a stresszes állapot tüneteit, idegesek és nyugtalanok leszünk.

Nagyon fontos tehát, hogy valahogy megteremtsük magunknak azt a néhány percet, amikor tudatosan és kontrolláltan alkalmazni tudjuk azt a technikát, amit tudattalanul oly sokszor használunk. Használjuk ezt a képességünket arra, hogy jobban érezzük magunkat, kipihentebbek és kiegyensúlyozottabbak legyünk!
Az alábbiakban egy olyan vizualizációs gyakorlatot ismertetek, mely segít megteremteni a nyugalmat és biztonságérzetet ad. Mindössze pár perc, könnyen megtanulható és beiktatható a mindennapokba.
 
Vizualizációs gyakorlat: Kellemes, nyugodt hely elképzelése

"Keress egy olyan kényelmes helyet (fekvő vagy ülőhely), ahol biztos lehetsz abban, hogy pár percig senki sem fog zavarni. Ez főleg az első pár gyakorlás előtt lényeges, később minél gyakorlottabb vagy, annál kevésbé számítanak a külső körülmények.
Figyeld a légzésedet, ahogy áramlik a levegő az orrodon keresztül, ahogy emelkedik a mellkasod és a hasad! A légzésfigyelés már önmagában megnyugtató technika. Ne változtass a légzéseden, a megszokott ritmusban, nyugodtan lélegezz! Csak a légzésedre figyelj, és engedj el minden gondolatot!
Majd képzelj el egy kellemes, nyugodt helyet, valahol a természetben. Lehet, hogy egy olyan hely jelenik meg, ahol már jártál, de az is lehet, hogy egy képzeletbeli hely jelenik meg a szemed előtt. Lehet, hogy egyszerre több kép is megjelenik. Adj időt magadnak és hagyd, hogy végül csak egy kép jelenjen meg! Ez most a te helyed, ahol senki sem zavar, ahol nyugalomban és biztonságban vagy.
Miután megjelenítetted magad előtt ezt a kellemes, nyugodt helyet, nézz körül! Mi minden található itt? Milyen az időjárás? Milyenek a színek? Érzékeld a mozgást magad körül! Érezd az illatokat! Halld a hangokat! Érezd, ahogy a tested-lelked kapcsolatba lép a környezettel!
Időzz ebben az állapotban addig, ameddig jól esik! Pihenj addig, ameddig szeretnéd, illetve ameddig időd engedi!
Majd amikor úgy érzed, végy néhány mélyebb lélegzeted, mozgasd meg kezed, lábad, nyújtózz egy nagyot, majd lassan nyisd ki a szemed! Hagyj még néhány másodpercet, hogy teljesen magadhoz térj!"

Ne feledd, minél többször végzed el a gyakorlatot, annál hatékonyabban teremted meg magadnak azt az optimális egyensúlyi állapotot, amelyben a szervezeted is egészségesebben működik. Lehet, hogy változik a kép, lehet, hogy ugyanaz marad. A lényeg, hogy tudd, létezik a képzeletedben olyan hely (helyek) ahol megpihenhetsz és feltöltődhetsz ugyanúgy, mintha valóban ott lennél.  
 
Molnár Enikő
Kép forrása: www.google.com

Zita és Tamás a jogi egyetemen ismerték meg egymást, majd hamarosan összeházasodtak. Minden tökéletes volt az életükben: jó állás, lakás, kocsi, szerető család, csak egyvalami hiányzott: már két éve hiába várták, hogy megszülessen a kisbabájuk...

Zita és Tamás története szinte mesébe illő: az egyetemen egymásra talál két fiatal, a szerelemből huszonévesen házasság lesz. Tamás egy nagy jogi irodában kap állást, ami sok munkával, sok utazással, de megbecsüléssel, biztos előmenetellel  és jó fizetéssel is jár. Zita eközben az egyik bíróságon helyezkedik el. Sokat utaznak, élvezik a sikeres, független, gyermektelen fiatalok gondtalan életét. A történet mindaddig rózsaszínű, míg el nem határozzák, hogy kisbabát szeretnének. Ez az első olyan dolog az életükben, amikor valami nem úgy történik, ahogy szeretnék. Az első olyan helyzet, amikor hiába tesznek meg mindent, nincsenek ráhatással a sikerre. Nehéz ezt megemészteni, hiszen eddig a tanulásban, munkában ahhoz szoktak hozzá, hogy ha megteszik a kívánt erőfeszítést, akkor törekvéseiknek siker a jutalma. A babavárás az első, ahol az addig bejáratott dolgok nem működnek.

Az orvosok semmilyen testi okot nem találnak egyiküknél sem. “Fiatalok még, próbálkozzanak!” – hangzik a jótanács. Eddigre mindketten túl vannak a 30-on, ami ugyan nem nagy kor, de ők nagy családot szeretnének, akár négy gyereket is vállalnának. Jöhetne már az első!

Hamar eljutnak az inszeminációig, hiszen ez a racionális következő lépés. Ha nem megy egyedül, kérjünk segítséget! Igen ám, de az inszeminációk sorra eredménytelenek. A negyedik inszem után – mikor már a lombik gondolata is felmerül – eljutnak odáig, hogy megkeressenek egy pszichológust.

Először csak Zita megy, mivel Tamás éppen egy nagy ügyön dolgozik. Zitának vannak is elképzelései, mi lehet a gát: édesanyjával szemben még mindig nehezen vállalja fel önmagát, talán ott kellene keresgélni. Amúgy is fél a lombiktól, meg túl nagy falatnak is érzi, jó lenne egy kis lelki támogatás, mielőtt belevágnak. Aztán Tamás is csatlakozik a folyamatba: feltárul és tudatosul kettejük kapcsolatának dinamikája. Tamás a “szülő” kettejük közül, Zita a “gyerek”. Tamás az, aki megmondja, mi legyen, Zita pedig jó kislányként szót fogad. Hogy is lehetne gyereke annak, aki maga is gyerek még?

Több mint egy évig járnak együtt a pszichológushoz, ahol sok mindent megtudnak magukról, s közben észrevétlenül változnak. Közben hol egyikük akarja, hogy lombikozzanak, hol másikuk, de mindketten egyszerre sohasem. Aztán eljön ennek is az ideje, akkor mennek el az első lombikra, amikor mindketten készek rá.

Az eltelt idő alatt megértek arra, hogy párból családdá váljanak, hogy elférjen az életükben egy kisbaba. Már nemcsak akarták, hanem valóban vágytak is rá, hogy jöjjön az új élet. Új élet annak minden felelősségével, s új élet abban az értelemben is, hogy minden megváltozik, már semmi nem lesz ugyanolyan. S bár orvosi értelemben nem sok dolog történt, az eltelt idő messze nem volt eseménytelen: Zita és Tamás időközben felkészült arra, hogy megszülető babájuknak minden szempontból felelős szülei legyenek. 

A napokban születik meg a kislányuk.

​..........................
A leírt esetek alapja a valóság, de a neveket, és néhány adatot megváltoztattunk.

Horváth Rita
Fotó: volganga.com

A szomorúság, a düh, a frusztráltság, a bűntudat, az elfojtott érzelmek hosszú távon előbb-utóbb testi szinten is kifejeződnek. A krónikus stressz bizonyíthatóan szerepet játszik a meddőségi problémáknál. Megjelennek a testi tünetek, a hormonális elváltozások, melyek megakadályozhatják a várandósságot. És sokszor még testi tünetek sincsenek, csak a hiábavaló várakozás...
 
Mit tehetünk, hogy túléljük a hétköznapokat és minél gyorsabban és rugalmasabban felül tudjunk emelkedni a nehézségeken? Hogyan őrizzük meg pozitív hozzáállásunkat a negatív élmények ellenére? Hogyan előzzük meg az esetlegeses testi tüneteket, hormonális elváltozásokat?
 
Milyen könnyű azt mondani: „Tedd túl rajta magad! Ne törődj vele! Engedd el a problémát! Ne görcsölj rá! Legyél pozitív!” – Köszönjük szépen, ez nem ilyen egyszerű.
 
Azt gondolom, hogy nincs gond a haraggal, nincs gond a szomorúsággal és a többi negatív érzelemmel sem, hiszen érző emberi lények vagyunk. Történnek velünk dolgok, melyekre valahogy reagálunk. Viszont, ha a negatív érzelmek elborítanak, ha nem tudunk kilépni belőle, ha fölénk kerekednek és blokkolnak, az már problémát jelenthet.
Nézzünk pár példát a jellegzetes érzelmi reakciókból, melyek a babavárás során megjelennek:
 

• Megdöbbenés: „Ez nem lehet igaz, ilyen velem nem történhet meg!”
• Szomorúság, Csalódottság, Önsajnálat: „Már megint megjött!”
  
• Harag: „Más miért esik teherbe, én miért nem?”
  
• Szorongás: Hogyan fizetjük ki ezt a sok kezelést? „Mi lesz a párkapcsolatunkkal?”
  
• Irigység: „Bezzeg másnak azonnal sikerül…”         
  
• Félelem: „Mi lesz, ha soha sem leszek terhes?”
  
• Magány, Elszigeteltség: „Inkább nem is beszélek senkivel, nehogy beszélni kelljen róla.” „Már neki is babája van, jobb is, ha nem találkozunk.”

  
Első lépés, ha elfogadjuk, hogy ezek a negatív reakciók teljesen természetesek. Igen, sokszor szomorúak vagyunk, olykor frusztráltak és dühösek. Merjük megélni ezeket az érzéseket, adjuk ki magunkból dühünket, fejezzük ki frusztáltságunkat, ne fojtsunk magunkba semmit! De ugyanakkor tegyünk meg mindent, hogy ne maradjunk meg ebben az állapotban! Nagyon fontos, hogy tudatosan álljunk ehhez a kérdéshez: minél tovább maradunk egy stresszes, negatív érzelmi állapotban, annál inkább tesszük ki magunkat annak, hogy eltávolodjunk vágyott célunktól.
 
Készítsünk egy listát - Mi az, ami feltölt bennünket? Mik az erőforrásaink? Mi szokott segíteni akkor, ha rossz kedvünk van? Mi okoz örömet?
Van, akinek a beszélgetés segít, van, aki mozgással oldja a feszültséget. De jól jöhet egy forró fürdő, zenehallgatás, vagy egy jó film. Sokszor segít, ha valamilyen kreatív tevékenységet folytatunk. A relaxációnak, a meditációnak bizonyított a pozitív hatása, és szerencsére egyre szélesebb körben ismert.
 
Az orvostudomány általában azt tekinti céljának, hogy fizikai szinten oldja meg a termékenységi problémákat. A hormonális beavatkozások, műtétek, a speciális diéták és mozgásterápiák szükségesek lehetnek. Én azonban pszichológusként nagyon fontosnak tartom, hogy még az egyértelműen fizikális, hormonális elváltozásoknál, testi tüneteknél is nézzünk rá az érzelmi blokkokra, a különböző stresszforrásokra, és próbáljuk meg hatékonyan kezelni azokat. 
 
Figyeljünk oda megérzéseinkre, intuitív gondolatinkra, ne hessegessük el azokat, mondván ezekkel úgysem tudunk mit kezdeni. Gondoljuk végig, hogy mik okoznak feszültséget, szorongást a mindennapokban. Sokszor már az is nagy előrelépés, ha megfogalmazzuk magunknak és párunknak a változtatás igényét. Lehet, hogy csak valamennyi életmód változtatás szükséges, lehet, hogy nagyobb döntéseket és változtatásokat kell hozni a cél érdekében. 

Molnár Enikő

Kép forrása: www.ottmag.com

Már csak egy bő hét, és itt a karácsony. Év elején még arról álmodoztál (nem is álmodoztál: szentül hitted!), hogy most karácsonykor már egy kisbabával a karodban állhatsz a fa mellett. Vagy legalábbis gömbölyödő pocakkal. Nem így alakult mégsem, ez az év is úgy telik el, hogy nem történt meg, amire oly régóta vársz...

Általában a születésnapunkon, szilveszterkor, meg karácsonykor tör ránk az érzés: jóságos ég, már megint elment egy év! Szinte észre se vettük, és már megint elszaladt, pedig mintha a múlt hónapban lett volna a múlt karácsony! A nagy rohanásban (munkában, teendőkben) nem értünk rá semmire, s lám, megint december van, és advent, és már hetek óta nyitva vannak a karácsonyi vásárok.

Aztán lepereg előttünk az is, hogy mi minden történt az elmúlt évben a babáért való küzdelemben: hogy milyen újult erőkkel vágtunk bele év elején a vizsgálatokba, beavatkozásokba, hogy ez az év végre a mi évünk legyen, hogy idén végre megtörténjen a csoda! Számolgattunk is: ha ez és ez a vizsgálat lezajlik, aztán meglesz az eredmény, aztán indul a protokoll, kis szerencsével decemberre már meg is születhet a baba. Vagy legkésőbb jövő februárra. Aztán semmi sem úgy alakult, ahogy kigondoltuk: minden több időbe telt, váratlan akadályok merültek fel, itt is egy hét csúszás, ott is két hét előre nem tervezett szünet, aztán hipp-hopp, azt vettük észre, hogy eltelt nagyon az idő. Az idő, ami most nem nekünk dolgozik.

Valahogy másképp éljük meg, ha ezek a csúszások az év végén vannak. Ha decemberben nem férünk bele a következő inszeminációba vagy lombikba, nehezebben fogadjuk el, mintha ugyenez mondjuk februárról márciusra történik így. Mintha valami éves tervet nem teljesítenénk ezzel... Haragszunk magunkra, mert késett pár napot a vérzés, így aztán lecsúsztunk az amúgy is megkurtított decemberi lehetőségekről. Netán hibáztatjuk magunkat, hogy a sok munka, idegeskedés miatt nem jött meg időben... Pedig lehet, hogy ha nem idegeskedünk, még később jött volna meg... Ha belegondolunk, az eszünkkel belátjuk, hogy nincs ráhatásunk mindenre – sajnos – , és hogy semmi különbség nincs abban, hogy mindez decemberben vagy márciusban történik. Mégis: mivel az életünk más területein is számot vetünk az év végén, a babavárással kapcsolatosan is összegzünk.

Az advent a lecsendesedés, a befelé fordulás ideje. És igen, a számvetésé is. Számvetésünk kapcsán talán bűntudatunk támad, és napjainkat észrevétlenül eluralhatja elkeseredésünk, csalódottságnk. Engedjük meg magunknak, hogy ez a számvetés ne keltsen bennünk rossz érzéseket! A karácsony a szeretetről szól, hát nyissuk ki mi is a szívünket, és hagyjuk, hogy a mi karácsonyunk az elfogadásról szóljon! Fogadjuk el ezt az évet így, ahogy volt: minden jóval és rosszal együtt! És fogadjuk el magunkat is benne! Lássuk meg magunk körül a szép dolgokat, és azokat az embereket, akik velünk vannak jóban és rosszban! Csak a kezünket kell kinyújtanunk értük!

Nekünk is szól a vásárban a nyüzsgés, minket is vár a forralt bor meg a kürtős kalács, az adventi koszorú gyertyái nekünk is világítanak! Forduljunk azok felé a dolgok felé, amik ebben az időszakban feltöltenek, örömet szereznek: találkozzunk a barátainkkal, csináljunk közösen bonbont, vagy bújjunk be a takaró alá egy jó könyvvel és egy bögre forró teával! És a karácsonyfa alatt megtalálhatjuk magunkban azt az önmagunkat, aki bízik és arra gondol: talán a jövő év lesz az én évem!

Horváth Rita
Fotó: today.com

Amikor Réka és férje, Zoli eldöntötték, hogy kisbabát szeretnének, tudták, hogy segítségre lesz szükségük. Az andrológus szerint Zoli eredményei alapján Réka akár már a következő hónapban teherbe eshet, de lehet, hogy 15 évet kell várniuk a közös babára. És ők nem akartak 15 évet várni.

Ez a házasság már mindkettejüknek a második házassága volt. Réka 32 éves volt, Zoli pedig 36, amikor találkoztak. Zoli már évekkel azelőtt elvált az első feleségétől, gyermekük nem született. Talán ez is oka volt a válásuknak, hiszen évekig küzdöttek a babáért. Két inszeminációval és négy lombikkal a háta mögött Zoli már sok tapasztalatot szerzett.

Réka egy 5 éves kisfiút hozott az első házasságából, meg egy jó nagy adag bűntudatot, aminek csak egy részét látta. A teljes igazságra csak évekkel később jött rá, de ne szaladjunk ennyire előre!

Szóval Réka és Zoli az andrológus papírjával a zsebükben felkerestek egy meddőségi intézetet. Bizakodóak voltak, hiszen Réka egészséges, már szült egy kisbabát, “csak” Zolinál vannak nehézségek, de hát azt majd könnyedén megoldják az orvosok! Leszívják, megtermékenyítik, visszaültetik, aztán Réka szervezete elvégzi a többit. Az első sokk akkor érte őket, amikor a két gyönyörű, beültetett embrió nem tapadt meg, nem sikerült a beavatkozás. Réka nem értette, mi történhetett. De sebaj, a statisztikák is azt mutatják, hogy az első ritkán sikerül, kezdjük mielőbb a következőt! Nem volt sikeres a második próbálkozás sem: minden ugyanúgy történt, mint először. Tankönyvi stimuláció, szép, érett petesejtek, csodás fejlődés, de a beágyazódás most is elmaradt.

Évek teltek el. A negyedik sikertelen lombik után Réka azt érezte, hogy talán mégis benne van valami hiba, elvégre ő az, aki nem tudja megtartani, és kihordani a babát. Addig szinte gondolkodás nélkül vágtak bele egyik próbálkozásba a másik után, anélkül, hogy bármi változott volna. Eljött az ideje a változásnak és befele fordulásnak.   

Sok mindent másképp kezdtek csinálni: orvost váltottak, aki egy kicsit más gyógyszerezéssel, egy kicsit más protokollal  kezelte őket. Újult bizalommal fordultak a számukra új szakemberek felé. Réka masszázsra járt, terapeutát keresett. Zoli mindenben támogatta. A terápiában Réka beszélt a bűntudatáról kisfiával szemben, hogy válásával megfosztotta a gyereket attól, hogy az anyjával és az apjával nőjön fel. Ezek a gondolatok, és a hozzájuk kapcsolódó nehéz érzések nem voltak újak Réka számára. Egy alkalommal viszont valami olyasmi bontakozott ki a beszélgetésből, hogy Réka volt férje sokkal inkább ott van még Réka lelkében, mint ahogy azt Réka hitte. Mintha ott állna, és nem engedné, hogy Réka és Zoli babája megszülessen. Persze nem a volt férj nem engedte világra jönni ezt a babát, hanem Réka vele szemben érzett bűntudata volt az, ami nem engedte meg Rékának, hogy továbblépjen. Rékát a bűntudata nemcsak a fiával szemben gyötörte, hanem a volt férjével szemben is.

Réka ebből semmit sem látott. A bűntudat mégis oldódott azáltal, hogy beszélni tudott róla. A következő beavatkozás sikerült, megszületett Réka és Zoli kislánya.

Jó néhány év telt el, mikor Réka autóvezetés közben egy rádióműsorban hallott beszélni egy pszichológust. A meddőség volt a téma, s a pszichológusnő arról beszélt, hogy volt egy esete, ahol a nő akkor tudott megfoganni, amikor el tudta engedni a múltját, és meg tudta bocsátani magának, hogy a korábbi kapcsolatában fájdalmat okozott. Amikor már nem érezte azt tudattalanul, hogy nem érdemli meg a babát. És Réka akkor, ott a kocsiban ráismert saját magára, és hagyta, hogy az a néhány könnycsepp végiggördüljön az arcán.
..........................
A leírt esetek alapja a valóság, de a neveket, és néhány adatot megváltoztattunk. Nem pontosan így történt minden, de a lényeg változatlan.

Horváth Rita
Fotó: babycentre.com

Aki sokáig küzd a kisbabájáért, az sok veszteséget kénytelen megélni. Először elveszíti azt az illúziót, hogy neki és a párjának könnyen, gyorsan, minden probléma nélkül fogan meg a gyermeke. Aztán gyakran azt a reményt is, hogy külső segítség nélkül egyáltalán megfogan. Később talán az is felkerül a veszteséglistára, hogy ők ketten együtt legyenek a gyermekük biológiai szülei – szóba kerül a spermadonáció vagy a petesejt-donáció.

Veszteség minden egyes menstruáció a babára vágyakozás időszakában, hiszen a remény minden hónapban újra kivirágzik: hátha most sikerült, hátha most megtörténik végre, amire annyira várunk. És még nem beszéltem a sikertelen inszeminációkról, beültetésekről, amikor a remény még nagyobb, így a veszteség is sokkal fájdalmasabb.

Mit kezdünk ezekkel a veszteségekkel? Kezdünk velük egyáltalán valamit? Vagy igyekszünk mielőbb elfelejteni őket, és újult erővel szembenézni az újabb próbálkozások megpróbáltatásaival és reményeivel? Elisabeth Kübler-Ross szakaszai jól leírják a veszteségek megélését is. Ezek a szakaszok a tagadás, a düh, az alkudozás, a depresszió és a belenyugvás. Ha arra a helyzetre gondolunk, amikor szembesülünk azzal, hogy nem jön akkor és úgy a baba, ahogy szeretnénk, az első gondolatunk gyakran a tagadás: Ez nem lehet igaz, ez nem velem történik! Utána jön a düh: Miért pont én? Miért engem ver a sors? Másoknak meg (akik nem is akarják) miért megy olyan könnyen? Aztán valamiféle belső alkudozás: Ha ezt és azt a dolgot megteszem, teljesítem, elérem, akkor talán elnyerem az égiek jóindulatát és a jutalmamat… A depresszió már szinte elkerülhetetlen: reménytelenség és csüggedés lesz úrrá rajtunk, ha sokáig nem jön a siker. Végül – szerencsés esetben - belenyugszunk abba, hogy nincs mindenre ráhatásunk, és megengedjük magunknak, hogy történjen az, aminek történnie kell. Elfogadunk és elengedünk.

Közben időnként megélünk a szeretteink elvesztésekor megélt érzéseket is, ilyen lehet a megelőlegezett gyász. A beültetést követően (főleg ha az már nem az első próbálkozás) már nem merjük elhinni, hogy most sikerülhet. Előrevetítjük a veszteséget, szinte felkészítjük magunkat az eljövendő sikertelenségre, megelőlegezzük a gyászt. Mindezek ellenére sokkol minket a bizonyosság, amikor kiderül, hogy ismét nem sikerült. Aztán elönt minket a düh, haragszunk az egész világra, miközben kontrollálnunk kell a viselkedésünket: elvégre mégse láthatja rajtunk mindenki, hogy mennyire összeomlottunk. S míg egy halálesetnél a külvilág elismeri, sőt elvárja a gyászt, addig a meg nem született / meg nem fogant babáinkért érzett gyászunkról alig tud valaki, a fájdalmunkat rejtegetnünk kell.      

Mit teszünk azért, hogy elgyászoljuk ezeket a babákat? Mit tudunk tenni? Vannak, akiknek segít a hitük. Mások saját rituálékat alkotnak: gyertyát gyújtanak a babákért, lufit engednek fel az égbe vagy elúsztatják a baba képét a folyón. Nem is hinnétek, hogy a rituáléknak milyen nagy erejük van! Amikor el tudunk engedni valakit az életünkből, aki valójában még nem is volt ott, csak a képzeletünkben létezett, azzal megbékélünk magunkkal is, és helyet csinálunk valami újnak. Ne féljetek szembenézni a fájdalmas érzésekkel, és engedjétek meg magatoknak a gyászt! Elvégre valami olyat veszítettetek el, ami érdemes arra, hogy időt és figyelmet szánjatok rá!

Horváth Rita

Fotó: huffingtonpost.com

Általában igaz az, hogy a nők hamarabb fordulnak pszichológushoz, mint a férfiak, de mostanában azt tapasztalom, hogy gyakran keresnek meg férfiak, akik már nem bírják tovább. Férjek, akik hosszú ideig tartották a lelket a feleségükben, de erejük végéhez értek. Leendő apák, akik sokáig támogatták a nőt, aki érzelmileg hol fent van, hol lent (bár egyre inkább lent) a babavárás hullámvasútján. Ám egyszer csak elfogy a férfiak ereje és összeomlanak. Sok esetben akkor fordulnak pszichológushoz a nők is, amikor a párjuk már nem tud segíteni nekik, mert a férfi összes energiája rámegy arra, hogy saját magát egyben tartsa.   

Mit tud tenni a pszichológus? Ő sem varázsló, sajnos a nehézségek nem múlnak el azonnal, amint a pár belép a rendelő ajtaján. De sokszor már az is felszabadító tud lenni, hogy itt szabad gyengének lenni, és ki lehet mondani azokat a dolgokat, amiket négyszemközt nehéz lenne: például hogy a férfi úgy érzi, ő gyorsabban haladna az inszemináció vagy a lombik felé, a nő meg fél tőle; vagy sokkolták őket az orvosi eredmények és nem tudnak megbirkózni az idő szorításával  vagy a párjukra háruló teherrel; esetleg valamelyikük még nem érzi késznek magát a gyerekvállalásra…. Néha ezeket a félelmeinket még saját magunknak sem valljuk be, s egy irányított beszélgetés vagy egy rajz világít rá arra, mi is az, ami bánt.

Egyik fő feladatunk a találkozások során a felgyülemlett feszültség, a megélt stressz csökkentése. Ehhez néha már maga a beszélgetés elegendő, máskor autogén tréninget, vagy autogén tréning alapú relaxációt alkalmazunk a párnak együtt vagy külön-külön. (Az autogén tréningről legutóbbi bejegyzésünkben részletesen is írtunk itt.) A relaxáció alkalmas az általános stressz-szint csökkentésére (ami kifejezetten magas a meddőségi problémákkal kapcsolatban), és a kimondottan szorongáskeltő helyzetek kezelésére (gondoljunk csak a petesejt leszívásra vagy a beültetést követő várakozásra). Mindemellett segíti az elfogadást, az elengedést, a megengedést, illetve a testi működések harmonizálásával fogékonyabbá tesz arra, hogy a testünk jobban „megértse” a kéréseinket.  

Ha csak néhány alkalommal találkozunk, a jelenben megélt és a pár előtt álló feladatokra, történésekre koncentrálunk. Hosszabb közös munka esetén előkerülnek a családi minták is: ki honnan jön, mit hoz magával, illetve mit gondol arról, hogyan hat ki az őket érintő folyamat a tágabb család egészére. Bizonyos témák vagy feladattípusok esetén megszokott az egyéni találkozó a pár tagjaival a folyamat során.  

Mindez persze a pár igényeihez, habitusához, befogadóképességéhez igazodik, s ha valami olyan történik velük, amiről mindenképpen szeretnének beszélni, akkor újratervezzük az órát, és azzal foglalkozunk, ami nekik akkor és ott a legfontosabb. Hasonlóképpen ahhoz, ahogy az életben is kénytelenek vagyunk folyamatosan alkalmazkodni és újratervezni, amikor a biológia vagy az orvosok úgy kívánják.

Mindenesetre a párterápia nem csak azoknak a pároknak segíthet, akiknek egymással vannak problémáik, hanem azoknak is, akik egy közös ügyért küzdenek. Ebben a küzdelemben támogatja őket a pszichológussal végzett munka erőforrásaik feltárásával és a megélt feszültség csökkentésével.

Horváth Rita

Fotó: drzoref.com