 Mit gondoltok, vajon mikor születik meg bennünk az anyaszerep? Amikor megszületik a kisbabánk? Vagy a várandósság ideje alatt? Talán akkor, amikor először megmozdul a baba? Vagy amikor megtudjuk, hogy babát várunk? Vagy talán már akkor, amikor elhatározzuk, hogy babát szeretnénk? Erre a kérdésre nincs egyértelmű válasz, nincs „jó megoldás”. Sok-sok babára vágyó, babát váró és kisgyereket nevelő nővel beszélgetve azt látom, hogy mindenkinél máskor jön el ez a pillanat.
Életünket különböző szerepekben éljük: nők vagyunk, s egyidőben gyerekek, barátnők, feleségek, testvérek, munkavállalók. Alkalmazottak vagy vállalkozók, beosztottak vagy főnökök, sógornők, nagynénik, unokák, menyek. És anyák. Anyák a szó minden értelmében. Szerepeink egy részét nem mi választjuk, hanem beleszületünk, más szerepeinket viszont aktívan alakítani tudjuk. Különböznek szerepeink abból a szempontból is, hogy miként éljük meg őket, s mi nők is különbözünk a megélésben. Anyaszerepünk egy a sok közül, bár vannak élethelyzetek és életszakaszok, amikor sokunk számára talán a legfontosabb szerepünk. Találkoztam olyan nővel, aki már kislánykorától arra készült, hogy anya legyen. Már jóval saját kisbabája megfoganása előtt anyának érezte magát: azt érezte, hogy az anyaszerep már ott van, csak arra vár, hogy megteljék valódi tartalommal. S találkoztam olyan nővel is, aki hetekkel a baba születése után érzett rá igazán az anyaságra: aki a baba gondozása során jutott el odáig, hogy valóban érezze is, ne csak tudja, hogy édesanya lett. Úgy fogalmazott, hogy olyan volt számára az anyaszerep, mint egy bő kabát: bele kellett nőnie, hogy kényelmesen érezze magát benne. Úgy gondolom nincs recept, hogy hogyan kell ezt csinálni! Nincs egyedül jó megoldás, hanem sok-sok jó megoldás van. Nem vagyunk egyformák ebben sem, ezért ne gondoljátok azt, hogy valahogy máshogy kellene, mint ahogy érzitek! Nem attól lesz jó anya valaki, ha ekkor vagy akkor érzi anyának magát! Eljön az ideje, amikor mindannyian megtaláljátok a saját jó megoldásotokat arra, hogy anyaszerepeteket a nektek leginkább megfelelő módon megéljétek! Horváth Rita Fotó: massagroup.co  Talán a legszívfájdítóbb helyzet, amikor azzal keresnek meg minket, hogy vetélés vagy méhen belül elhalt magzat megszülése utáni elakadásban, fájdalmas időszakban nyújtsunk segítséget. A helyzetet gyakran nehezíti, hogy ez a veszteség nem hasonlítható semmilyen más haláleseti veszteséghez: hiszen itt olyasvalakit veszítünk el, akit igazán még meg sem ismertünk.
A vetélés, korai szülés során gyakran maga az anya is életveszélyben van, így nincs sem idő, sem energia, sem lehetőség lélekben a baba felé fordulni. A hazai kórházi gyakorlatban az anya legtöbbször nem is látja a kisbabáját, ha viszont felajánlják neki, hogy nézze meg, ő maga is megriad attól, hogy vajon mit fog látni. Fél attól, hogy a babát csúnyának, fejletlennek látja majd, de fél attól is, hogy szépnek. Igazából attól fél, hogy megnehezíti saját maga számára az események feldolgozását. Így van ez a temetéssel is: a szülők nem akarnak egy kicsi sírt, ami örökre emlékezteti majd őket a veszteségükre, később esetleg mégis fájlalják, hogy kisbabájuktól nem búcsúztak el. Később aztán előfordul, hogy megbánják a döntést, ilyenkor a terápiás folyamatban igyekszünk bepótolni, ami akkor nem történt meg. Gyakran javaslom, hogy valamiféle rituáléval búcsúzzanak el a babától: olyan módon, ahogy nekik a legjobb, leginkább megnyugtató. Nagyon fájdalmas, ugyanakkor nagyon szép, egyben felszabadító élményekről számolnak be azok, akik megcsinálják a saját szertartásukat. Volt olyan pár, akik virágokat úsztattak le a folyón, mások kirakták a tengerparton a babákat jelképező szimbólumokat, s megvárták, míg a víz lassan elmossa őket. Megint mások levelet, verset írtak meg nem született kisbabájuknak, s ezt olvasták fel neki egy mécses lángja mellett. Volt olyan, aki egy angyalszárnyat tetováltatott magára, amiről csak ő tudja, hogy az elveszített kisbabáját jelenti, s volt olyan is, akinek az volt a lezárás, hogy végre el tudta tenni a kórházi zárójelentést egy fiókba úgy, hogy valóban azt érezte, lélekben is helyére tudja tenni a történteket. Kimondani a ki nem mondott érzéseket, pótolni, amit nem tettünk meg még: mindezek szükségesek ahhoz, hogy lélek sebei begyógyulhassanak, mint ahogy a tüske helye is akkor gyógyul be, ha előtte kihúzzuk a tüskét. Horváth Rita Felhasznált irodalom: Singer Magdolna: Asszonyok álmában síró babák Fotó: sendeyim.net  Előző írásunkban, Jean Shinoda Bohlen amerikai pszichiáternő elméletét ismertettük, aki az ókori görög istennők alakjaival szemlélteti a belső viselkedési minták különbségeit, bennünk, nőkben lévő különböző őstípusokat, archetípusokat. A hét istennő közül most kettőt emelnék ki, azt a kettőt, akiknek különösen nagy szerep jut a megtermékenyülésben és a magzat megtartásában: Aphrodité, a szerelem és a szépség istennője, a kreatív és szenvedélyes nő Demeter, a termékenység istennője, az anya őstípusa, a gondoskodó, táplálékadó nő Egy párkapcsolat kezdetén minden nő, aki kölcsönös szerelembe esik valakivel, valóságos megtestesítője lesz Aphroditének. Aphrodité jelenléte segít abban, hogy a pár mindkét tagja vonzónak érezze magát és egymás bűvöletébe kerüljön. Aphrodité képviseli a fajfenntartás ösztönét is, hiszen a szexuális késztetés és szenvedély istennője. Demeter, az anyaság istennője és őstípusa mellett, ő a termékenységért felelős szerepszemélyiségünk. Gyakran előfordul, hogy az anyaságra készülődve, egyre inkább ráfókuszálva a gyermekáldásra, a bennünk élő Aphrodité, a szerelem, szexualitás és kreativitás istennője egyre inkább háttérbe szorul. Vannak nők, akikben alapvetően ez az archetípus dominál, vannak, akikben kevésbé, mégis, ahogy telik az idő, egyre inkább mindenki megfeledkezik róla. Elfeledkeznek arról, hogyan kell élvezni az életet, hogyan kell megélni a jelent. Csak a vágyott jövőkép, az áldott állapot elképzelése dominál egyre jobban, elhomályosítva a jelent és hétköznapi valóságot. Ahogy telik az idő egyre inkább a kétségbeesés és a reménytelenségérzés lesz úrrá rajtuk, s közben elfeledkeznek arról, hogy a jelen formálja a jövőt. És ha a jelenben háttérbe szorul az, hogy hogyan élheti meg egy nő a nőiességét, hogy hogyan élvezze az életet, akkor még nehezebben jön létre a vágyott áldott állapot. Az anyaságra készülve sokan gondolják azt, hogy erre a szerepre leginkább Demeter istennővel, az anyaság istennőjének archetípusával való azonosulás készít fel. Igen, valóban nagyon fontos ez a minőség, hiszen a magzat megtartásában, a baba gondoskodásában, anyai ösztön kifejlődésében lényeges ennek a szerepszemélyiségnek a jelenléte. Az összes istennő közül Demeter a legnagylelkűbb. Az anyai ösztön arra indít, hogy gondoskodjunk másokról, nagyvonalúak, bőkezűek legyünk, enni adjunk és ebben érezzünk kiteljesedést. Ha az anyaságra készülünk, egyszer csak azt vesszük észre, hogy körülöttünk egyre több a terhes nő, egyre több a kismama. Fontos is, hogy erre a szerepre készülődve, minél többször legyünk kisgyerekek, kisbabák közelében lenne, mivel maga a gyermek az, aki aktiválni képes bennünk ezt az őstípust. Ha a jelenben élve éljük meg ezeket a tapasztalatokat, élményeket ez elfogadásra és türelemre int. Tehát a gyermekáldásra készülődve egyvalamiről ne feledkezzünk meg: a megtermékenyülésben, a fogantatásban Aphrodité jelenléte is nélkülözhetetlen. Molnár Enikő Fotó: pinterest.com  Mi nők sokban különbözünk egymástól. Ami az egyik nő számára létfontosságú, a másik számára érdektelen lehet. Az egyik nőnek ahhoz, hogy teljes legyen az élete, monogám házasságra, egy másiknak sok gyermekre, egy harmadiknak fényes karrierre van szüksége. A különbségeket a belső viselkedési minták különbözősége okozza. Jean Shinoda Bohlen amerikai pszichiáternő elmélete az ókori görög istennők alakjaival szemlélteti ezeket a különbségeket, a bennünk lévő különböző őstípusokat, archetípusokat. Ki ne emlékezne az iskolai tanulmányaiból Pallasz Athéné-re a tudás istennőjére, vagy Héra-ra, Zeusz feleségére, nem is beszélve Aphrodite-ről a szépség és szerelem istennőjére... Milyen könnyű volt az ókorban élő nőknek, hiszen bármi problémájuk adódott az életben, tudták, hogy melyik istennőhöz kell imádkozni, hogy az adott területen rendbe jöjjenek a dolgok. Hittek benne, áldozatot hoztak és a többit az istennőkre bízták, elfogadva ítéletüket. Mostanában nem vagyunk ilyen egyszerű helyzetben, ha szeretnénk megoldani az életünkben jelentkező kihívásokat, feladatokat rengeteg lehetőség áll rendelkezésre. Végső esetben még pszichológushoz is elmehetünk.:) Mire is jó, ha megismerjük, hogy milyen domináns istennők, archetípusok találhatók meg bennünk? Egy nőben ugyanis nemcsak egy, hanem akár két-három istennő is aktivizálódhat egyszerre. Ha tudjuk, hogy milyen szerepvonásaink a kiemelkedőek, ez hozzásegíthet ahhoz, hogy jobban megértsük önmagunkat és kapcsolatainkat a férfiakhoz, más nőkhöz, szüleinkhez, gyermekeinkhez, munkánkhoz. Velünk született hajlamunk, öröklött személyiségvonásunk, családunk, neveltetésünk, hormonháztartásunk, választott tevékenységünk vagy hivatásunk mind-mind hatással vannak arra, hogy milyen őstípusok találhatók meg bennünk. Milyen istennők találhatóak meg bennünk? Az önálló, független és tudatos istennők, akik önbecsülésüket önmagukból merítik, akiknek nincs szükségük kapcsolatokra ahhoz, hogy tudják kik ők és mennyit érnek: Artemis, a vadászat és a hold istennője, a független női lélek megtestesítője Pallasz Athene, a tudás, a racionális gondolkodás istennője, apja lánya Hesztia, az otthon, a tűzhely és a templom istennője, a bölcs, befelé forduló nő A sebezhető, sérülékeny istennők, akik a hagyományos női szerepek istennői. Identitásuk és jólétük meghatározó kapcsolataiktól függ: Héra, a házasság istennője, a gyermekáldás védelmezője, de féltékeny és házsártos is lehet Demeter, a termékenység istennője, az anya őstípusa, gondoskodó, táplálékadó nő Perszephoné, a passzív, fogékony és alkalmazkodó nő, az alvilág és a változás istennője Aphrodité, a szerelem és a szépség istennője, a kreatív és szenvedélyes nő Az anyaságra készülve érdemes megvizsgálni, hogy melyek a domináns szerepvonásaink, így nem várunk el magunktól olyan dolgokat, melyek alapvetően nem jellemeznek minket. Jobban átlátjuk azokat a területeket, amelyekre nagyobb figyelmet kell fordítanunk, melyeket érdemes kimunkálnunk magunkban. Kellő figyelemmel és tudatossággal előcsalogathatjuk a bennünk élő olyan őstípusokat, szerepvonásokat is, melyek nem biztos, hogy gyermekkorunktól jellemeznek minket. Az itt felsorolt istennők közül kettő: Aphrodité és Demeter azok a női szerepvonások, melyek az anyává válásban segíthetnek. Hogy hogyan, ezt a következő cikkünkben elolvashatjátok. Molnár Enikő Fotó: myfairylili.tumblir.com  "Nem szeretem ezt a szót, hogy meddőség! De most hogy mondjam? Fogantatási nehézség? Termékenységi probléma? Jobb híján maradok a meddőségnél: legalábbis most, amikor a szüleimmel kapcsolatban beszélek róla.
Szerető szüleim vannak, csodás gyerekkorom volt. Mindent megkaptam, amit gyerek csak kívánhat. Talán túlságosan szoros ma is a kötelék közöttünk. Mindent tudnak rólam/rólunk, hiszen mindig is nyitott könyv volt előttük az életem. A babavárási nehézségeinkről is sorra beszámoltam nekik, most már kicsit bánom. Most, 4 sikertelen inszem és 2 lombik után úgy látom, talán hiba volt mindent részletesen elmesélni. Amikor erről beszélünk, látom anyámon, hogy ő is velem együtt szenved, de igyekszik nem mutatni, tartani bennem a lelket. Közben rettenetesen félt engem. Szeretne unokát, de én vagyok a gyereke: aggódik nagyon értem. Apám már nem is akar tudni arról, hogy éppen mi történik, annyira félt és sajnál minket. Nekem meg értük is megszakad a szívem.” „Anyám érzelmileg mindig is elérhetetlen volt. Megtett mindent, hogy a húgommal és az öcsémmel együtt a (szerinte) legjobbat kapjuk: jó iskola, különórák, jó ruhák, külföldi nyaralások. Csak éppen a „lelkizés” sose ment neki. Most, hogy lassan három éve küzdünk a babáért, épp csak a legfontosabb dolgokat mondom el neki. Néha azt érzem, azt is minek! Fáj, hogy úgy érzem, nem érdeklem őt! Talán ez most jobban fáj, mint eddig bármelyik helyzet, hiszen most én is anya szeretnék lenni, éppúgy anya, ahogy ő is az. (Persze azt rég tudom, hogy másképp akarom csinálni!) Fáj, hogy még az anyaságban sem érzem a lelki támogatását, amiről azt hittem, talán közelebb hoz minket egymáshoz.” „Apám masszív alkoholista, mióta az eszemet tudom. Anyám is ivott, de úgy-ahogy ellátott minket. Ma már mindketten otthonban vannak, anyám néha fel sem fogja, milyen évszámot írunk. Nem tudnak semmit arról, hogy nekünk milyen gondjaink vannak. Elszomorít, ha arra gondolok, hogy az én születendő gyerekeimnek ők lesznek a nagyszülei. Sőt: néha félelemmel tölt el, ha az jut eszembe, hogy örökölhetnek valami rosszat a szüleimtől. Szerencsére a férjem családja rendben van, ilyenkor abba kapaszkodom, hogy majd arról az oldalról megkapják a gyerekeim a nagyszülői szeretetet és gondoskodást. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz még azután is, hogy azt hittem, felnőtté válva kikerültem ebből a családból végre!” Három nő, három különböző történet. A közös bennük az, hogy a szülőkkel kapcsolatos aggodalmakról, nehéz érzésekről szólnak. Amikor mi magunk is a szülővé válás kapujában vagyunk, felerősödik, átértékelődik a szüleinkhez fűződő kapcsolódásunk. A babára várakozás és a várandósság ideje alatt a figyelmünk a szüleinkre is másképp irányul, hiszen arra készülünk, hogy a szülő-gyerek kapcsolatot most már szülőként is megtapasztaljuk. S a származási családunkban gyerekként megélt élményeink hatnak arra, hogy mi milyen szülők szeretnénk lenni. Ha jók voltak ezek az élmények, akkor azért, ha nem voltak jók, akkor azért. Jó, ha ennek tudatában vagyunk, mert így azonosítani tudjuk az érzéseinket és azok eredetét, s könnyebben a helyükre tudjuk tenni őket! Horváth Rita Fotó: christianslouboutins.com |